|
Témaindító hozzászólás
|
2014.01.06. 19:34 - |
 |
[13-1]
Amikor Vin felállt, csak figyeltem, hogy elég nehézkesen mozog. Amikor kérdezett, csak szimplán félrebillentettem a fejem és méregetni kezdtem. -Attól függ mit veszünk figyelembe-mondtam halványan mosolyogva. Amikor a zsaru odaállt a sráchoz, odébb léptem. Távolról méregettem Vincentet, és úgy vettem észre hogy elég nehézkesen áll a lábán. Elhúztam a számat. Majd amikor odajött hozzám elmosolyodtam és bólintottam. Felajánlottam neki hogy rám támaszkodhat, ahogy odabattyogtunk a padhoz. Amikor ő leült, én állva maradtam.-Egy pillanat.. -rohantam el a mentő autó felé és az egyik mentősnek estem hogy jól jönne egy, vagyis két bicegős bot a sérült haveromnak. Vagyis valami ilyesmit nyögtem ki, mert hirtelenjében annyira dobogott a szívem, hogy azt hittem kiugriki a helyéről. Mondta, hogy mindjárt megnézi. Én kicsit lenyugodtam, amikor láttam hogy a bottal a kezében tért vissza, viszont amikor megláttam hogy melyik mentős az, azt hittem hanyatt vágódok. Az volt aki úgy méregetett. Most nem nézett úgy rám. Sőt, inkább csak némán nyújtotta át a botot, halványan rám mosolygott, de kicsit szomorkás volt az arca. Igyekezett kerülni a testkontaktust is nehogy a keze az enyémhez érjen a bot átadásakor. Nem értettem, vagyis inkább nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést. Mindenesetre elvettem a segédeszközt, és ránézve, hálatelt szemekkel nyögtem ki egy ,,köszönöm"-öt. Lassan indultam vissza Vincenthez és a botot a fiú mellé, a padhoz támasztottam, majd rámosolyogtam, majd lehuppantam mellé. -Nem szeretem a kávét. Vagyis a natúrt annyira nem. Túl keserű. Inkább a tejeskávé. Rengeteg tej és cukor.-mosolyogtam magam elé, ahogy ezeket elmondtam. Felidéződött bennem, amikor Whisper nagyobb korunkban...úgy 14-15 éves lehettem, amikor Whisper elém tett egy pici pohárkát, tele a sötét itallal. Megkérdeztem hogy Whisper ez meg mi? Erre a nővérem csak mosolygott és azt mondta forrócsoki, étcsokis. Én meg ragyogó szemekkel kóstoltam meg ,de menten ki is köptem a fehér terítőre és kiakadtam hogy mi a fenét művelt a forrócsokival. Hihetetlenül ordibáltam, Whisper meg nevetett, ahhoz képest hogy nem valami galád...Lehet hogy azóta felcserélődött a személyiségünk, és sokkal nagyobb csibész lettem, Whisper pedig zárkózott és elővigyázatos. Lett. Nade, a nagy zűrzavarra megjelent Anyu, és megkérdezte mitörtént, én panaszkodva meséltem el, míg a nővérem csak pukkadozott a röhögéstől. Dühösen mutogattam a fehér terítőre is hogy csakis a tesóm tehet róla, mire anya is nevetni kezdett. Nagyon ideges lettem, de akkorára hágott a jókedv hgoy végül én is elmosolyodtam. Ahogy ez így végig pörgött az agyamon, azon kaptam magam hogy ismét mosoélygok. Gyorsan letöröltem, és Vincentre pillantottam, bár ötletem nem volt arról hogy mit mondhatnék. Most kivételesen nem ömlöttek belőlem a szavak. Valahogy az az esemény kavart fel, hogy nem tudtam hova tenni, a ,,pedofil mentős" újabb viselkedését.
|
 Valami úgy érzem megint megmozdult agyam pókhálóval beszőtt részein. Olyan ismerős érzés ragadott el, mikor fogtam a lány kezét és néztem rá. Mint egy durván valóságos álom, amiből lehetetlen felébredni, hiába próbáltam. Erősködtem, mert ez nem én vagyok, sosem voltam ilyen. Illetve egyszer életemben, amikor 4 évvel ezelőtt ültem a padon az évfolyamtársam mellett. Utoljára akkor éreztem ilyent. Kyla volt az első, elsöprő szerelem megtestesítője. Akkor éreztem magam igazán boldognak, mikor vele lehettem. És valóban, még a mai napig szeretem, annak ellenére, hogy a legjobb haverommal csalt meg. Egy héten legalább egyszer próbálom elképzelni, milyen lenne ha még mindig mellettem lenne. Biztos, hogy nem így alakult volna az életem, és nem lettem volna ekkora hímringyó. Ő tett olyanná, amilyenné váltam, mégsem utáltam meg. Titokban vágyom rá, a hangját akarom hallani, a testét érinteni, az illatát érezni és őrülten megcsókolni. Ahogy érzek iránta, mellette ébredve nem is tűnt olyan valódinak. Aztán csak szakítás után jöttem rá, hogy nem akarok élni, nem akarok lélegezni, míg nem érzem magam mellett. Mert csak ő tudja megszüntetni a fájdalmaim. Nem akarok aludni, nem akarok álmodni, mert az álmok sem nyújtanak vigaszt. Tudod milyen érzés, mikor szeretnéd feladni?
Lemondott rólam, én pedig róla. Az első hónapokat is, csak úgy bírtam ki anélkül, hogy kimutattam volna a gyengeségem, hogy más lányokat hordtam haza, a testükért. Mindezt azért, hogy ne fájjon. Ezzel váltam saját magam ellenségévé. Nem kerestem többé a szerelmet, csak a ribancokat. Hozzájuk nem ragaszkodom, így logikusan nem tudnak még egyszer így megsebezni. A biológia meg működik, úgyhogy sexelni azt kell.
Szóval elég nagy volt a kísértés, hogy a mentőautóban lesmároljam a mellettem ülő csajt, de inkább próbáltam teljesen más irányba terelni a gondolataim, és egy percig sem hagyni, hogy előjöjjön még egyszer az a „pados érzés”. Egy erős falat húztam az elmém köré, és a pofájába vigyorogtam a betörni készülő új érzésnek. Még egyszer nem lehetek ilyen gyenge, soha. Nem engedem meg, hogy sebezhető legyek. Pedig mikor Damon-ra gondoltam főleg előjött az érzelgős énem, mert akárhogyan is néztem rá, azt kell mondanom, ő mégiscsak a mostohatesóm volt. Az igaz, hogy utáltam, de ha előre tudtam volna, hogy mi fog vele történni, akkor biztos nem így viselkedek, ahogy akkoriban tettem. Az a helyzet, hogy mindig akkor jövünk rá a helyes lépésre, mikor már túl késő.
Hé! Ébresztő, nagyfiú! Mozdítottam a mentőautó kinyíló ajtaja felé a fejemet, majd a szabad kezemmel egy kicsit megtöröltem a szememet, mert a nagy gondolatáradat közben rendesen elbambultam és kiszáradt a látószervem. Mint aki egy hosszú kómából ébredt fel, körülbelül úgy éreztem magam. -Leléphetek? Már jól vagyok -kérdeztem enyhén füllentve a mentősöktől, ugyanis attól, hogy valóban jó állapotban legyek, még elég messze voltam. De szerencsére a srácok nem ellenkezdtek, és szépen kiszedték a kezemből az infúziót és lesegítettek a hordágyról is. Kiszálltam a járműből, bár a jobb lábam jelentősen megnehezítette a dolgomat. Nem tudtam leterhelni, egy lábon ugrálni meg enyhén kínos lett volna, ezért nagyjából úgy mentem, mint aki befosott. Mikor már úgy éreztem, hogy meg tudok állni, Mellához fordultam. -Nézz rám. Pompásan érzem magam. Úgy is nézek ki? -görbült felfelé a szám széle, igaz keservesen, kényszerítetten nézett ki az összkép, mintha előtte citromot nyalogattam volna. De aztán mikor a csaj szemeibe néztem, valahogy ellazultam és már sokkal őszintébben mosolyogtam. A pillanatnyi boldogságomat elrontotta az éppen közeledő zsernyák. -Megmondtam, hogy nem úszom meg kihallgatás nélkül -sóhajtottam fel, majd a csávó felé néztem, aki nemsokára ide is ért hozzám. Egy jegyzettömb volt a kezében, és feltette a kérdéseit a balesettel kapcsolatban. Természetesen elmondtam mindent, amire emlékeztem, mert túl sok választásom amúgy sem volt. Ő közben végig írt a lapjaira egy fekete, arany mintás tollal. Visszapörgetve az eseményeket, megint szörnyen lestrapált hangulatba kerültem. Már eleve az miatt a padlóra küldött az eset, hogy nekem már két éve van jogsim, és egyszer sem okoztam balesetet, és nem voltam áldozata egyiknek sem. Úgy éreztem magam, mint aki most veszítette el a szüzességét. Annyi aprócska különbséggel, hogy jelenesetben nem boldog voltam, hogy megtörtént, hanem sokkal inkább szomorú és csalódott. Ez már lerágott csont, hogy nem az én hibám volt, de mégis úgy éreztem, hogy tudtam volna tenni ellene még valamit, hogy ne ütközzünk. Engem gyötört a lelkifúró, hogy összetörtem egy ilyen pöpec verdát, alig pár száz futott kilométerrel a kerekeiben. Pedig mondom, rohadtul nem én voltam a hibás, mert még a sebességkorlátokat is betartottam. Egyébként városban amúgy sem szoktam száguldozni, pont ez miatt. Sokkal veszélyesebb, mint mondjuk egy egyenes szakaszon. Itt leléphet egy járókelő az útra, ha pedig túl gyorsan megyek, valószínű, hogy elcsapom. Illetve bárkinek nekimehetek egy váratlan eset miatt. Sokkal könnyebb elkerülni egy-egy balesetet, ha az ember nem lakott területen menőzik az új verdájával, de még így is megvan az esély a dologra. Az én példám jó erre, ugyanis hiába vezet szabályosan az egyik fél, ha a másik egy töketlen balfasz, aki vagy nem figyelt eléggé, vagy annyira naiv volt, hogy azt hitte kifér előttem.
Miután kellően kedveszegett hangulatba kerültem, végre abbahagyta a zsaru a kérdezgetését, de említette, hogy valószínűleg nem ez volt az utolsó. Visszafordultam Mellához, ha éppen addig nem lépett le, vagy elindultam megkeresni. Aztán odavonszoltam magam eléje.
-Szerintem üljünk le egy padra. Már nem sok van vissza a helyszínelésből. Azt megvárjuk és elnézünk valamerre -pillantottam rá egészen átlagosan. Illetve valamennyire felhúztam a szemöldököm, választ váróan. Annak ellenére, hogy nem volt a szövegemben kérdés, érdekelt, hogy neki ez az ötlet megfelel-e vagy sem. Az utóbbira is kitaláltam egy megoldást... a hátára ugrok és ő fog cipelni engemet, mert nekem már addigra szétment a sérült lábszáram. Lehet, hogy jobb lett volna a mentőautóban maradni. Késő bánat. Amúgy belegondolva, lehet még el is bírna a csaj, mert csak 73 kiló vagyok. Az még nem veszélyes, sőt lehetnék több. Jelenleg is azon vagyok, hogy hízzak valamennyit, bár ez esetemben igen nehéz, mivel bármit eszek, szinte semmitől sem szedek fel kilókat. Egyedül az edzéssel sikerült elfogadható tartományba terelni a súlyomat, mivel ugye az izmok is nehezítik a mérleget. Különben fiatal koromban nagyon gebe voltam, szinte úgy néztem ki mint valami anorexiás.
-Egy kávé most már tényleg jól jönne -utaltam rá, hogy nekem most főleg tetszik az ötlet amit még az autóban hoztam fel, hogy az egyik kávézóba menjünk. Egyszerűen imádom az ilyen italokat, elsősorban a koffein-függőségem miatt. De mára az íze miatt is iszom. A kedvencem a latte macchiato. De van, amikor inkább egy doboz Energy drink-et tolok le, az rendszerint jobban felpörget. Amúgy ezekkel minden alkalommal csak jobban növelem az elhalálozásom esélyét. Nem érdekelne, mennyire ártalmas tud lenni a koffein, ha nem lennék szívbeteg. |
Először kikerekedtek a szemeim. Mi a fenét javít? Aztán leesett... a saját jelzőjét. Majomember...ízlelgettem a szót, és a teendős listára felírtam, hogy majd meg kell kérdeznem tőle miért pont ezt a nevet mondta nekem. Közben mindenféle variácón kezdtem agyalni hogy vajon miről kaphatta. De valahogy egyik megfontolás sem volt valósszerű, inkább elvetettem az ötletet hogy ezen agyaljak. Viszont felmerült egy emlék, amikor mi hasonló ,,névadósat" játszottunk Whisperrel, mikor kicsipicikék voltunk. Csak annyi volt a különbség, hogy mi egyszerűen felturbóztunk egy igazi állatok. Mindig kitaláltunk valami újat, rajzoltunk egy kitalált állatot, valami halandzsa nyelven elneeztük hogy mi az az áállat. A kedvencem, mégis egy szerencsétlen cica felturbózása volt. Azt találtuk ki, hogy a cicának három szarva van, mait mindenki koronának vél, a cicának van vagy kilencfarka, amivel minden házimunkát képes elvégezni, az orra hosszúkás volt, és hangosan szipogva veszi a levegőt, két hosszú metszőfoga van és alulról is felnő egy hasonló, a szemei gülük és ragyognak négy lábához pedig csatlakozik egy ötödik ami a hasából nő ki és a csíkjai kezekké tudnak alakulni. Amkor pedig a nővérem lerajzolta akkor egyenesen a földre küldött vele, mert annyit röhögtem, hogy a végére másnap betegesen feküdtem az ágyan. Najó...annyira nem volt szörnyá, de tényleg rengeteget nevettem rajta. Egy beszarás volt. a nevét a macskának már elfelejtettem, de iszonyathosszzú volt. Amikor Vincent újra megszólalt, sikerült végre koncentrálnom. Csak bólintottam, aztán csöndesen ültem és néha fészkelődtem a helyemen, amikor hirtelen újra mgszólalt. -Lehet hogy nem hagyják ki....-godnolkodtam el tényleg, bár ahogy előadtam a rendőröknek hogy bizonyára nincs jó állapotban lenyugodtak. Az viszont tény és nem kizárt, hogy ha meglátják ahogy Vincent kiszáll az autóból akkor megkérik hogy mondjon el mindent arról ami történt. Bár mivel én végignéztem az eseményeket és mindent pontosan leítam, Vincent már nem sok újatm ondhat nekik. Max, mindenképp a saját helyzetét próbálja meg fényezni, ahogy egyébként mindenki...Sajnos az emberek túl önzőek és a saját énüknek élnek, míg másokat hagynak a fenébe. Én akármennyire is próbáltam és erősködtem változni és bizonyítani ennek a sajnálatos módon, teljes mértékben igaz ténynek az ellenkezőjét, rá kellett ébrednem, hogy nem egyszerű, és én hiába próbálkozom, amikor mindenki más, másképp fogja fel a dolgokat. Ahogy ezeket ismét végiggondoltam, felsóhajtottam, majd amikor a lábáról mesélt akkor rámosolyogtam.-Legalább már nem rosszabodhat-nyögtem ki ennyit, miközben rápillantottam. Végülis frappáns mondat volt, és illett a helyzethet. Nem szerettem általános mondatokban válaszolni. Egyesek például letudták volna annyival hogy ,,Az jó" ,,Aucs" ,,Oke, jobbulást" és a többi monotonóiás hangsúllyal fűszerezve. Így legalább reméltem, hogy jobb lesz a kedve is a fiúnak, elvégre átérzem ha nekem ilyen mondattal válaszolnának, tuti kellemetlenül érezném magamat. Ez nem vitás. Ismát nagyon elmélázhattam, mert nagyon meglepődtem, és össze is rezzentem, amikor valami hozzáért a kezemhez. Miután leesett hogy Vincent keze az, akkor megnyugodtam, mert teljesen rosszképeim voltak arról hogy mi érhetett a kezemhez. Felnéztem a fiú arcára, amikor hozzám kezdett beszélni. (nyilván mert mást nemigen láttam a mentős kocsiban:33) Már az első mondata után hevesebben kezdett verni a szívem, amikor pedig azt mondta bárhová, egyenesen felrepültem volna az egekig. MEgint ugrálni, és tombolni volt kedvem, de max a pulzusomon, és csillogó szemeimen keresztül érzékelhette, mennyire feldobott ezzel. A harmadik mondaton már felnevettem, aztán pedig csak mosolyogtam. Ez olyan ,,kibékülő randis" dumának hatott és ha film lenne belőle, tuti ez után a rész után történt volna meg a ,,megbocsátó" csók, aztán egymásra mosolyognak, és ugrik a film egy másik jelenetre. Mit ne mondjak, nekem sem kellett volna ahoz sok, hogy egyenesen Vincent nyakába ugorjak, és lesmároljam, viszont két bökkenő is volt: 1., feküdt 2., alig ismerjük egymást, és okom sem lenne rá hogy lesmároljam... Najó , ez már azért három, de mos lényegtelen. Mégis, gondolataimban elképzeltem ahogy egy asztalnál ülünk egymással szembe ülünk, körülöttünk sötétség, csak a gyertyék világítanak, amik tökéletesen megadják a romantikusnak tetsző hangulatot. Egymást nézzük, egymás kezét fogjuk és aztán smárolunk. Még jóhogy nem álmodoztam ezen annyit, mert túl feltűnő lett volna hogy olyan hosszú időn keresztül bámulom őt, és közben vigyorgok mint a tejbetök, mint valami fogyatékos...najó ez kicsit csúnya volt de akkor is feltűnő lett volna. Azt meg nem szeretem, ha elárulom a bennem uralkodó érzelem űrt. Amikor kérdezett, csak bólintottam, megnyugodott arccal, aztán hagytam hogy kezét vissza tegye a helyére. Arra gondoltam, hogy vajon a tesóm hány pasin tett már túl mióta itt vagyunk, bár ő nem volt olyan fiúzós természetű mint én. Mi több, sokkal nyugodtabb, és kerüli a veszélty. Én viszont ezzel szemben tüzes vagyok és mindig mindent ki akarok próbálni, kíváncsi vagyok és mindenről tudni akarok, jó nem mindenről, de egyszeráen a kíváncsiságomat rettentő nehéz leállítani. Ezért megyek az agyára másoknak nagyon nagyon gyakran, meg azzal is hogy sokszor, rengeteget tuom jártatni a számat. Tisztában voltam azzal hogy sokan nem szeretnek, de hogy fogadom? Egyenesen leszarom. Ismét a fiú hangja rántott vissza a valóságba. Csendesen bólintottam, és elindultam a mentősökért. Amikor megtaláltam őket, szerencsére a pedofil nem volt ott. Szóltam, hogy a ,,páciensük" óhajtana felkelni és minél előbb távozni. Azt mondták ne siessünk úgy, akkor mennek és megnézik. MAgamban hozzátettem, hogyha nem engednék el sem tudnák rávenni hogy bemenjen a kórházba, de ionkább nem mondtam semmit. A mentősök elindultak a kocsi felé, én pedig közvetlenül a sarkukban koslattam utánuk, ha most is kiakarnának tenni Vincenttől, az sajnos nem fog menni. |
-Javítom! -emeltem fel a mutatóujjam a nyomatékosítás végett, majd egy vigyor kíséretében kimondtam a rám legjobban illő szót. -Majomember -hát ha már engem is becézgetni akar, akkor azt legalább olyan megnevezéssel tegye, hogy az passzoljon is hozzám. Ezt a becenevet még a nevelőanyám adta nekem, mikor véletlen leejtettem a tévéjük távirányítóját és az eltörött. Nagyon mérges volt rám, még a laptopomat is elvette két napra, csak azért mert összetörtem a távírt. Hát istenem, ilyen is csak azzal fordul elő aki él és mozog. Nem tudom miért kellett neki ennyire felfújnia ezt a kis ügyet. Persze, megértem, hogy ilyenkor mérges az ember egy darabig, de azért... jó, hogy nem vágta le a fejem, hogy azzal focizzon. Egy szó mint száz, ez elég igazságtalan volt felém nézve. De a lényeg, hogy innen jön a becenév, mivel amikor először bejött a nappaliba, és meglátta, hogy ott van a törött tárgy, az első szava az volt, hogy „Majomember!”. Esküszöm, majdnem elröhögtem magam miatta, bár azért nagy-nehezen sikerült visszafognom magam, és eljátszanom pár percig a kiskutyát. Utána már visszavonulót fújtam a szobámba.
-Oké. Majd szólok Adamnek, hogy egy kis gond adódott -a lényeg természetesen a „kis” gondon volt. Mert hát miért lenne ez nagy? Végül is... nem gáz, hogy valószínűleg be sem indul az autó, vagy ha mégis, akkor gondolom olyan hangja van mint valami mutáns gorillának. Azt hiszem, nem szeretné Adam a járgányt ilyen állapotban látni. Egyébként nekem nem igazán vannak ilyen szerelő haverjaim. Egyedül az egyiknek az apja dolgozik egy nagyobb üzemben, ahol verdákat javítanak. De még csak a telószámát sem tudom, sőt azt sem, hogy pontosan merre van a munkahelye. Szokás szerint nagyon jól képbe vagyok. Mint amikor mentünk az egyik közeli városba bulizni. Na akkor is mindent tudtam, természetesen.... egy órán keresztül kerestük a szórakozóhelyet, mert amerre a járókelők mondták, ott nem találtuk. Szóval ez is egy izgalmas eset volt.
Visszatérve a lényegre, mikor Mella válaszolt a rendőrökkel kapcsolatos kérdésemre, kikerekedtek a szemeim. -Azt kétlem, hogy kihagynák a kihallgatásomat -főleg én kellek ahhoz, hogy pontosan tudjanak ítélkezni. Mert én vezettem az autót, és az van, hogy anélkül nem zárhatják le az ügyet, hogy engem nem hallgatnak ki. Muszáj lesz nekik, és szerintem ezt ma véghez is viszik, elvégre miért várnának? Főleg akkor, ha kimegyek a mentőautóból. Akkor tuti rám támadnak a kérdéseikkel. Meg még gondolom be fognak hívni párszor az őrsre. Vagy éppen a bíróságra, ha az a barom, aki kikanyarodott elém, nem bír fizetni. -Amúgy a lábamban a csont azt hiszem megrepedt. A sebet meg már összevarrták -kezdtem el, ha már utalt az állapotomra. A homlokomat nem láttam, úgyhogy annak az állapotáról csak annyit tudtam volna mondani, hogy még mindig irdatlanul fáj, a sérült végtagomat meg továbbra sem éreztem az érzéstelenítő miatt, úgyhogy az perpill nem volt a szenvedésem oka. De azért azon elgondolkoztam, milyen lenne ha másnapra a fejemen kinőne egy „szarv”, az ütés miatt. Úgy járnék mint a Tom és Jerry-ben Tom, akinek a leggyakrabban nőt méteres búb a fejére. Amúgy ha már itt tartunk, akkor meg kell említsem, hogy jó mese az. Sokat röhögtem rajta régebben, még kispöcsös koromban. Akkoriban még normális rajzfilmek mentek, amikre tényleg megérte akár órákat is várni, hogy leadják a tévében. Nem ám, mint most, hogy ilyen animációs szarokat nyomatnak. Oké, most már 20 éves fejjel nem nézek Tom és Jerry-t sem, de néha jó visszaemlékezni rá.
-Mi? -vágtam meglepődött fejet a csaj kérdésére. Aztán le is esett nemsokára, hogy miért kérdezte ezt. Legszívesebben az arcomat a tenyerembe temettem volna, de ehelyett inkább a megfelelő válaszon agyaltam. Szegény azt hitte, hogy azért mondtam ilyen nyúzottan azt az egy mondatot, mert csak kényszerből hívtam meg. Az arcán is láttam pár pillanatig annak a lesújtott lelkiállapotnak a jeleit. Nekem sem esne jól a helyében, ha valaki így hívna meg, ilyen hangnemben. Megint rá kellett jönnöm, hogy egy brutálisan nagy majomember vagyok. Hogy lehetek ekkora pöcs? Úristen. Legközelebb sebességbe kéne raknom az agyamat, mielőtt megszólalok.
-Nem megterhelő! -kezdtem bele a mentegetőzésembe és felkönyököltem a hordágyon. A kezéért nyúltam, és addig erősködtem, míg nem nem foghattam. -Szívesen mennék veled bárhová -jelentettem ki és közben végig a tekintetét kerestem, hogy tudja; teljesen őszintén beszélek. -Várjunk... -jutott eszembe valami aprócska kivétel, és elmosolyodtam. -Azért a pöcegödörbe és egyéb ilyen helyekre nem szeretnék ellátogatni -na igen, jellemzően eszembe jutott ez a hülyeség. Gyakran vannak egyébként ilyen idióta magyarázkodásaim, illetve egyszerű megszólalásaim. -Azon kívül viszont mindenhova -bólogattam, és próbáltam igazán kiskutyás tekintettel nézni. Mint egy kölyök, akit éppen az előbb szidott le a gazdája. Olyankor mindig nagyon aranyosan tudnak nézni, imádom őket. Meg mondjuk a felnőtteket is, mert amúgy kifejezetten kutyabarát vagyok. Majd akarok is egyet, csak még nem tudtam eldönteni, hogy milyent szeretnék.
-Oké? -engedtem el a kezét, mert lehet, hogy már őt ez zavarta. Visszadőltem a hordágyra, hogy ne kelljen könyökölnöm, majd a jobb kezemre néztem, amelyikbe be volt kötve az infúzió. Már eléggé zavart, hogy ott kellett feküdnöm, és ennek ellenére nem aludhattam el. -Szólnál a mentősöknek, hogy szedjenek le erről? Ki szeretnék menni -mondtam el kérlelően. Nekem is van dolgom még az autó körül, illetve a zsernyákoknál, meg gondolom a mentős csávók sem érnek rá annyira, hogy itt várjanak még fél órát. Ergo, reménykedtem, hogy Mella megteszi, amit kértem tőle, és hamarosan szabadulhatok. |
Szerencsére a kínos szitun nem kellett sokat rágódni, szimplán túl gyorsultam és kicsit rossz helyen maradtam meg néhány percig. Viszont annyi előnye volt a dolognak, hogy megéreztem a srác illatát. Olyan kellemes volt ,hogy csak ittam magamba a kellemes dezodort, vagy parfümöt...a fiúknál általában egyremegy. Jól a fejembe véstem ezt az illatot. Tök jól sikerült, mert ahogy elgyakoroltam, csak a nevére kellett gondolnom és konkrétan a fiúra mgára, és máris az orromban és az összes légcsövembe meg légjáratomban éreztem az illlatát, és a kellemes kis bizsergést. Szerencsére, a pedofil mentős nem tűnt fel ismét, reméltem hogy az a két juhot a szeme helyén alaposam meglegeltette a mezőn, ami jelen pillanatban, ÉN voltam. El nem lehet mennyire idegesített az a bámulás. Fixírozott! Akár fel is jelenthetném...nem lett volna bonyolult, egy köpésre tőlem ott voltak a rendőr bácsik és helyszíneltek, itt méricskéltek ott méricskéltek, a f*szival dumcsiztak...bár inkább fejmosásnak tűnt mert a hangulatok nem épp rózsásnak volt mondható. Inkább...muskátlis...az úgyis büdi. MEg alapból nem szerettem a muskátlit. Inkább a hortenziáért meg a liliomokért voltam oda. A hortenza gyönyörűszép , a liliom pedig bazinagy és fantasztikus illata van. Whisper, a tesóm, azt mondta régen, hogy ez a két virág jellemezhetne leginkább engem. A hortenzia a szépsége miatt és a sok apró virága miatt, amik Whisper szerint a sokszínűségemet jelentik. A liliom pedig mivel nagy, a lelkivilágomat és a hatalmas fantáziámat képezi, a jó illata pedig a kisugárzásomat. Na tessék, kisugárzásom akár a liliomé! Akár egy jó csajozós duma is lehetne, aminek lehet hogy be is dőlnék. Csak mert a tesóm szerint tényleg. Mondjuk, a fiúk szerintem nem ilyesmin agyalnak a szabadidejükben. Végülis, ki tudja? Amikor a mentősről kezdett dumálni leginkább az első szaván akadtam fennt.-Kiskutyus, nem vagyok Nyuszi!-suttogtam vissza a fülébe, majd rákacsintottam. Direkt én is raktam rá egy állatot. Fifty-fifty, vagy valamit valamiért. Ennyi az egész. -Akkor az csak be volt öltözve mentősnek..-erősködtem durcis arccal. Szerencsére felhozott egy új témát, ezért legalább nem kellett ezen üdülni. A szerelő haverom. Áhá. Hát igen, a drága kocsiért drágán meg kell fizetni...van ez így. Sajnáltam a csávót egy kicsit. Najóó asszem nagyon. Szóval, egy kicsit sem kicsit. -Figy, ide hívom, elvontatja és...majd ő megmondja hogy meddig tart, mert attól függ hogy mekkora a kár. -próbáltam osszehozni értelmesen. Nagyjából sikerült is. Nem jártam gyakran hozzá, egyszer kalapálta ki pöpecre egy régi verdámat, azóta pedig nagysikerűnek tartják. Annyi a kapcsolatom vele, hogy ha haveroknak gond van a kocsijukkal, akkor felajánlom őt. Nem is kér érte sokat. Mellesleg rettentően alapos munkát vége. Büszke vagyok erre a csáveszre. Egyedül csinálja! Hihetetlen egy melós. -Ami a renőröket illeti, még motoszkálnak valamit. Engem kihallgattak, mivel szemtanú voltam, mindent elmondtam és azt is, hogy téged inkább ne zaklassanak, mert mint látják kritikus állapotban vagy-tettem hátra a kezem, és libegtem kicsit a lábamon, mint egy óvodás kislány aki jól végezte a dolgát. Mi több, így is éreztem! Amikor pedig felajánlotta a kávézást vagy amit akarok akkor azt hittem kiugrok a bőrömből örömömben. Egy valami nem tetszett csak. A hanglejtése. -Ez ennyire megterhelő?-kérdeztem óvatosa felpillantva rá. MEg kell mondjam, ha így volt, akkor kicsit satnyán éreztem magam. Hogy csak azért hív meg, mert segítettem. Nyomorultnak éreztem magam, hogy én csak ennyit érek. Bár így van ez. Az ilyen pasik többre vágynak. Nem egy olyan lányra mint én. Mellesleg...a természetem sem valami vonzó. Kicsikét elszontyolódtam, és kedvem lett volna sarkon fordulni, egy kavicsot rugdosva odébbállni, majd köddé foszlani, és ezt az egész zűrt elfelejteni. Egy halvány gyertyaláng képében élt bennem a remény, hogy ssak a kocsi okozza a gondterheltségét, és azért volt ilyen a hangneme. De valahogy, már ezt sem ragadtam meg kapaszkodónak. Nem voltam olyan reménnyel teli, mint általában. Értetlenül fordultam magam felé, hogy mégis miért jelent nekem ez ekkora traumát..? Nem is ismerem, azt sem tudom valójában kiez, vagy akármi. Ekkor mégis bevillant valami. Egyszerűen mennyei az érzés, amikor úgy érzem, hogy egy csupasz villankörtét feloltanak a fejem fölött, ami beragyogja az egész lényem. Elvégre ha elemgyünk majd ketten valahova, alkalmam lesz rá hogy megkedveltessem magam, mi több! Esélyem van hogy megkedveljen. Egyszerűen megint ugrálni lett volna kedvem. Mindez egy szempillantás alatt leforgott bennem, és Vincent maximum annyit foghatott fel az egészből, hogy egy pillanatra elbambulok. Nagyon gyakori szokásom volt ugyanis a mélázás, az elmélkedés, lustálkodás...sorolhatnám még a erngeteg semmirevaló tevékenységet, amiket imádok kedvelt sportként űzni. Igen, a lustis egyéniségemet sem szerették sokan. Ekkor pedig bevillant a vészjelző, hogy a pletyis dologról, majd azért ne felejtsek el kíváncsiskodni Vincentnél. Már...ha egy fikarcnyit is bizalmi állapotba kerülnénk egymással. A vágy pedig hogy legalább ennyit megkaphassak, megfogalmazhatatlan volt. Olyan voltam, mint egy kislány, aki kinézte a boltban azt a nagy plüss macit, és csillogó szemekkel addig nézi, amíg meg nem kapja. Az álom összetörése itt ott van, ha azt a macit nem az anyukám veszi le, hanem valaki más, és elviszi. Akkor rámjön a sírógörcs, és iszonyatos hisztit csapok. Akkor ha ez a valóságban is képes így jelen lenni, akkor én nem vagyok más, csak síró pityogós, hisztis, nagyravágyó kislány. |
Valóban nagyon sok ideig foglalkoztak velem a mentőautóban. Már azt hittem sosem hagyják abba a vizsgálódásokat és egyéb ilyen dolgokat. Legutoljára akkor szorultam ellátásra, mikor Tomorrowland-ről tartottam haza. Ugye előre megbeszéltük a haverokkal, hogy akkor megyünk, mert ez volt az egyik vágyam, hogy eljussak oda, még mielőtt megdögölnék a betegségem miatt. Szóval 3 átszállással, de végül megérkeztünk Anchorage-be. Hót fáradtak voltunk, de azért még beugrottunk az egyik bárba piáért. Nem volt ott semmi gyanús, mindenki le volt merülve, ahogy mi is. Egyszer csak, mint tiszta égből tehénlepény, berontott egy maszkos fickó. Fegyver volt nála, és azt parancsolta, hogy tarkóra tett kézzel menjünk a falhoz és maradjunk is ott. Én meg amúgy is be voltam már csiccsentve, és úgy gondoltam, hogy vérfarkasként sima ügy lesz legyőzni azt a seggfejet. Széles vigyorra húzódott a szám, és mivel Jackie Chan-nek éreztem magam, még én támadtam rá a fegyveres csávóra. Esélye sem volt a gyorsaságom miatt, akkorát behúztam neki, hogy kirepült a bár üvegén keresztül az utcára. Persze azzal nem számoltam, hogy a fegyver továbbra is a kezében maradt. Ő meg kihasználta azt az időt, míg én feléje mentem, és már éppen készültem arra, hogy döggé verjem, de akkor a jobb oldalamba lőtt. Mondanom sem kell szerintem, hogy irdatlanul fájt a dolog, de inkább felidegesített, mint megtántorított volna. Kezdett felforrni az agyvizem, egy gyors mozdulattal kikaptam a kezéből a HI-CAPA Dragon-t és fejbe akartam lőni, csak addigra elmozdult onnan, és mivel ő sem volt utolsó verekedésben, és cselezésben, ezért hiába céloztam rá, az egyik csak a kezébe ment. Gyomorszájon vágott, utána előrántott egy kést és a hátamba állította. Tipikus beszarom érzés kerített hatalmába... beszarok a fájdalomtól. Lélegezni alig tudtam már, ő meg kihasználva a szenvedésem, megint belém állította a kést, de most a másik felembe. Rohadtul fájt már a tüdőm, és az egyik bordám is eltört, szó szerint azt éreztem, hogy szökik belőlem a levegő, és hogy másodperceken belül összeesek. Hiába fordultam hátra, már nem tudtam rálőni vagy megütni, ő meg még a kezembe is beleállította a fegyverét. Ettől már a földre kerültem, ő meg ki is kapta volna a kezemből a Dragont, de akkor végre szétdurrantottam az agyát. Kicsit véres szitu volt, de totál megérte. Hozzám meg a haverjaim hívták a mentőket. Két hétig kellett kórházba feküdnöm, és szörnyű volt. Még a mai napig kiráz a hideg, ha erre gondolok, mert nem volt kellemes dolog már az a rész sem, mikor megkaptam a golyót, és szarrá szúrtak. Azt a két hetet meg soha vissza nem kívánom.
Visszatérve a lényegre, mikor végre beengedték Mellát, az egyenlő volt egy kisebb megváltással. Az a helyzet, hogy nagyon szimpatikus volt nekem a vérfarkas. Olyan aranyos és segítőkész jelleme van, nem az a tipikus kurva, akikben csak a cerkát jó kihegyezni. Jó, persze, hogy szeretem az egyéjszakás kalandokat, és nehezen megyek bele egy hosszú távú kapcsolatba, de azért barátnak akkor sem lenne rossz. Vagy barátság extrákkal. Na az még egy fokkal jobb lenne. A szememmel követtem a lány közeledő alakját egészen addig, míg hozzám nem ért. Utána egy kicsit elkaptam a tekintetem, hogy ne legyen neki zavaró, hogy bámulom. Egyébként így nézve egész magasnak és nyúlánknak tűnt. Na meg azért a melle sem volt rossz, bár lehet csak túl nagy a push-up melltartó. Az a kedvencem, mikor a csajok jól kitömik a csöcstartót, és mikor arra kerül a sor, akkor meg kereshetem a „tartalmat”, de 404 not found.
Egy kicsit váratlanul érintett a dolog, hogy Mella úgy döntött a mellkasomra könyököl. Ettől egy picit ki is kerekedtek a szemeim, de nem szóltam rá. Végül is nem zavart, csak nem szoktam meg, hogy rámtehénkednek egy mentőautóban. Nembaj, legközelebb már ez sem lesz furcsa.-Igen? -nevettem el magam a kijelentésén. Majd egy apró kézmozdulattal intettem neki, hogy hajoljon ide hozzám. -Nyuszi, a mentősök általában nem szoktak pedofilok lenni -vigyorogtam továbbra is. Ez a csaj, amióta velem van, szinte mindig meglepetéseket okoz.
-Amúgy említetted, hogy van az a szerelő haverod. Mennyi időbe telne feljavítani a verdát? Így is-úgy is meg leszek nyúzva, csak az nem mindegy mennyire -magyaráztam. Bár ha az én haverom csinálna ilyent, akkor tuti, hogy rohadtul dühös lennék rá, akár az ő hibája, akár nem. Azért egy Lamborghini mégse Trabant. Mert a Trabantért még nem kár, de egy ilyen drága sportkocsit így összetörni. Fájt a szívem miatta.
-Befejezték már a rendőrök a helyszínelést? Gondolom majd engem is ki akarnak hallgatni... -grimaszoltam egyet. Az megint legalább 10 perc. Oké, valamennyit én is tudok várni, de ez már kezdte átlépni az úgymond „kiborulási küszöböm”. Nem elég, hogy dühös voltam magamra is baleset miatt.
-Hát -sóhajtottam fel. -Ha elengednek minket, és ha nem öl meg Adam, akkor meghívlak egy kávéra. Vagy amit akarsz -vontam vállat és elmosolyodtam erőltetetten. |
Csak gyönyörködni tudtam a fiú arcában, egy percre sem vettem le róla a szemem. Amikor megkérdezte, gyöngéden megtapogattam a homlokát hogy felmérjem a helyzetet, mert külsőleg nem látszódott semmi. -Egyáltalán nem-feleltem.-Ha nem mondod, nem veszem észre-mosolyogtam rá biztatóan. Amikor az arcomat vizslatta, nem kellett sok hogy elpiruljak, de aimkor kis híján felkiáltott, teljes mértékben összerezzentem, szinte nem si figyeltem arra hogy mit mondott. A hirtelen hang valahogy megrázott. Nagyon sokkalsokkal jobbanesett amikor halkabban folytatta. Mondhatnám, zene volt füleimnek. -Ezt eltaláltad. Lehet hogy láttalak már a falkában már...ember alakban ritkán találkozok falkabeliekkel-jelentettem ki mosolyogva. Mellesleg egész jól esett, hogy ennyit már tud rólam. Legalább. Kitudja tud-e még valamit, bár annak kicsi az esélye hogy pletykákat hallott rólam. Én nem voltam a falkában olyan híres csaj. Tény hogy sokan nem szerettek mert sokat pasiztam, buliztam, berúgtam...stb. De akkro sem szembesültem még rólam szóló pletkákkal. Vagy csak én maradtam ki a körből. Parti haverjaim vannak, de úgy igazi barátaim nem nagyon. Honnan is tudhatnék a pletykákról...Majd ha esetleg jobb kapcsolatban leszek Vincenttel, majd kifaggatom hogy lemaradtam-e valamiről vagy sem. -Akkor meg pláne megjavíttatjuk-mosolyogtam rá. Nem akartam hogykikapjon... Amikor viszont megérkezett a mentő és a ruhás palik közeledtek, alig volt időm válaszolni a srácnak, úgyhogy csak a fejemet ráztam. Jó sok időbe telt amíg bevitték. Engem nehezen tudtak visszatartani hogy ne menjek vele, bár nem azrt teljesen mert úgy ragaszkodtam a fiúhoz, hanem azért , mert a kórházban bármi történhet..nekünk nem szabad lelepleződnünk!!! Nagyon nagyon nem. Abszolúte nem. Rettentően sokat kellett várnom. Az egyik mentős szívta a cigit, és közben engem méregetett. Én pedig adtam a durcis kislányt. Egy percen belül nyolcszor változtattam testpozíciót, miközben idegesen fújtattam, a szememet forgattam és megintcsak fújtattam. A lábamat ingattam, a körmeimet vizslattam, a nyelvemmel csettingettem, a hajamat csavargattam, olykor táncolni kezdtem, ekkor a hapsi felkuncogott. Rá csak néha sandítottam. Vén f*szi volt és itt fixírozott. Nem félreértés ne essék, nem neki tettem magam... Igazából azt próbáltam elérni hogy minél hamarabb beengedjenek, meg persze bűntudatot akartam bennük kelteni. Ez igazságtalanság. Féltettem a fajtát is. Amikor már hallottam a civakodó hangokat hogy Vincent köszködik hogy ne vigyék be a kórházba, egyszerűen csak mosolyogni kezdtem. A csávó épp el kart indulni felém, amikor szólt egym sik hogy bemehetek a sráchoz. Én meg mint aki tűzbe lépett gyorsan odarohantam. Az a pedofil oda akart jönni hozzám. Huu öcsém ezek pont időben végeztek! Viszont olyan nagy lendülettel szaladtam, hogy kishíján letaroltam Vincentet. Konkrátan a mellkasán voltam amikor megszólalt. Felnéztem.-Öhhm semmi gond-motyogtam zavaromba. Visont amikor olyan bűnbán ószemekkel nézett rám, azt htitem elolvadok. Esküszöm, már csak egy kis perzselő napfény kellett volna és volt, nincs Mella. Meg mertem volna esküdni bármire. Aztán már rájöttem hogy kicsit túl régóta könyökölök a mellkasán, úgyhogy gyorsan egy lépéssel hátrébb ugrottam tőle és megigazítottam a ruhám majd fellestem rá. A hüvelykujjammal a hátam mögé mutattam.-Egy pedofil mentős rámmozdult! Elküldenéd a fenébe?-kíváncsiskodtam kislányos boci szemekkel. Azt hiszem, kicsit túloztam már, de ahogy az a pali 15 percen keresztül bámult engem, az már durva volt. Nekem pedig rettentően sok. Alig tudtam mindeközben rávenni magam, hogy ne nézzem folyamatosan Vincentet. Pedig vágytam már arra, hogy jó alaposan felmérjem a vonalait. Nem, nem inkább még várattam magam, bár ez az ünkínzásnak is megfelelt volna. |
Melancholia? Ilyen névről sem hallottam még. De mindegy is, mert nem az volt a legfontosabb, hogy a furcsa nevet elemezgessem. Miután sikerült hozzászoknom a törött lambó látványához, újra visszafordultam a csaj felé, és válaszoltam a kérdésére. -Vincent -mutatkoztam be röviden, erőltetetten mosolyogva, mivel még mindig nem voltam túl jó kedvemben. Egyszerűen nem bírtam megemészteni ezt az egész balesetet. Tudtam, hogy nem az én hibám volt, de mégis. Újra és újra lejátszódott bennem az ütközés pillanata, olyankor mindig a hideg futkosott a hátamon. Ahogy kutakodtam az emlékeim között, arra is rájöttem, hogy miért fáj ennyire a fejem. Azt hiszem előreestem és bevertem valamibe. Az ujjaimmal végigsimítottam a homlokom, amin egy kitüremkedést véltem felfedezni. -Nagy a búb? -tekertem a fejem Mella felé, és leeresztettem a karomat magam mellé. Miközben vártam a válaszát, először hosszan a szemeibe néztem. Majd az az arcát vizslattam. Minden egyes vonása érdekelt, minél jobban a memóriámba akartam vésni a külsejét. Arra is rájöttem, hogy egész tetszetős. A gyönyörű kékes szemeit fixíroztam és rettentő ismerős volt ez a tekintet. Beleszagoltam mélyen a levegőbe, majd hirtelen, mint derült égből villámcsapás, leesett, hogy ő a falkatársam. -Jé! Téged láttalak már valahol -jelentettem ki lelkesen, ám valamivel halkabban folytattam. -Harcos vagy a falkában, csak emberként nem ismertelek fel -főleg mivel ilyen alakban még nem beszéltem vele. Elég sok tagú a Thunderlander, én meg nem mindegyik taggal tartom a kapcsolatot. Van aki mellett képes vagyok köszönés nélkül elmenni az utcán, mivel fogalmam sincs róla, hogyan néz ki emberként.
Még mielőtt túlságosan lelkes lettem volna, eszembe jutott a törött autó és az, hogy mennyire ki fognak nyírni. Így hát visszakanyarodtam a balesetes lambó témájához. -Amúgy az a járgány nem az enyém -billentettem arrafelé a fejemet. Azt akartam mondani ezzel a válasszal csajnak, hogy én nem vihetem a szervizbe. Elgondolkozva bámultam magam elé, szemléltem a helyszínelő rendőrök munkáját, és közben azon törtem a fejem, hogy mégis hogyan adjam majd elő Adamnek a történteket. Aztán megszólalt a sziréna éles hangja, kirángatva engem a csupasz valóságba. Összehúztam a szemöldököm, mert azt hittem megőrülök ettől a visítástól. A hallásom még emberi alakban is körülbelül olyan erős, mint egy kutyáé. Már valamennyire hozzá is szoktattam magam a lármás hangokhoz, máskülönben nem mehetnék diszkóba sem. Muszáj volt megszoknom, de ez a sziréna tényleg kezdte birizgálni a dobhártyámat, nem kicsit. -Te hívtad őket? -pillantottam kérdően Mellára, aztán már meg is érkeztek a mentősök. Idejöttek hozzám, kérdezgették, hol fáj, majd felsegítettek a padról, be az autóba. Megvizsgálták a lábamat, sőt, szinte mindenemet. Ezt követően adtak be egy helyi érzéstelenítőt, és összevarrták az érintett, sebes végtagomat. Utána még infúziót is kaptam, a biztonság kedvéért. Aztán, mikor már elvégeztek rajtam minden szükséges ellátást, megemlítették, hogy be kéne még mennem a kórházba megfigyelésre, egy ilyen baleset után. Erre aztán heves tiltakozásba kezdtem, mivel az egy „mugli kórház”, és pillanatok alatt kiderülne, hogy milyen egy fenevad vagyok én valójában. Ha tényleg megrepedt a lábam, az majd hamar összeforr. Ha egy hét múlva is fájni fog, akkor megyek megvizsgáltatni, addig nem. Szóval miután rájöttek, hogy fölösleges engem győzködni, beengedték hozzám Mellát.
-Bocs, hogy sokat kellett várnod -lestem rá bűnbánó arccal. |
Időközben elrángattak a srác mellől, mert azt mondták szemtanúja voltam az esetnek, számoljak be mindenről úgy ahogy láttam. Én pedig szépen elsoroltam hogy a hapsi előrehajtott, holott a másiknak lett volna elsőbbsége. Közben mutogattam hogy értsék miről hablatyolok, mivel egyiknek sem tudtam a nevét. Megköszönték és azt mondták hívják a mentőt a csávóhoz akire vigyáztam mert látták hogy nincs valami hipi szupi állapotban. Mostmár nem volt kedvem ellenkezni. Még hallotttam hogy valamilyen kártérítést kirónak a szabálytalankodóra, akinek konkrétan semmi baja nem volt, kivéve a drága roncsautójának...Visszamentem a fiúhoz és leültem. Amikor valai más nevet mondott kicsit csalódott voltam. Aztán később megkérdezte a nevemet is. -Melancholia Corrage. De csak Mella-mosolyogtam a srácra.-És a tied?-végre megkérdezhettem. Nincs az a kifejező eszkoz, amivel elárulhatnám mennyire vágytam már arra hogy halljam a hangját, és a nevét. A hangja annyira klassz érzést nyújtott az elmémnek, mint egy lágy basszus dallam. Amikor elnézett mellettem akkor követtem a tekintetét. A kocsija eléggé romokban volt. Legalábbis az eleje. Visszanéztem a srácra.-Ha gondolod, van egy szerelő ismerősöm, elvihetem oda az autót. Kikalapálja és jobb lesz mint újkorába -ajánlottam fel a segítségemet. Amikor kihúzta a lábából a műanyagot, oda sem mertem nézni. Arra gondoltam, szóljak e neki arról hogy mindjárt itt vannak a mentők, de ekkor megszólalt a sziréna, és néhány másodpercen belül befutott az autó. Kiugráltak a egyenruhás mentős csávók. Én meg integetésbe kezdtem hogy itt van a srác akinek szüksége lenne egy kics elsősegély ellátásra. |
Hát valahogy úgy érzem, hogy teljesen menthetetlen volt a helyzet. Hiába rántottam el a a kormányt, már így is-úgy is ütköztünk, mert már elég közel voltam, mikor kifordult onnan az a seggfej. Az utolsó pár másodpercben leforgott előttem az életem, bár inkább az miatt aggódtam, hogy mi lesz, ha a haverom megtudja mit csináltam a kocsijával. Mert ugye vérfarkasként strapabíróbb vagyok, mint egy átlag ember, így számoltam azzal, hogy ezt a balesetet túlélem. Viszont a törött kocsiért már tényleg kinyírnak. Ennyire is csak én lehetek szerencsétlen.
Aztán nem tudom mennyi ideig voltam tudatomon kívül. Bár egy eszméletvesztés nem tart olyan sok ideig. Arra emlékszem, hogy mikor már nyitogattam a szemeim az exem hangját hallottam. Mintha az mondta volna, hogy szeret és nem lesz semmi baj.
-Kyla? -nyögtem ki és próbáltam a fölém magasodó személyre fókuszálni. Mikor végre sikerült, egy picit meglepődtem, mert az exemnek nyoma sem volt, helyette egy vad idegen csaj ült ott. Lehet, hogy csak hallucináltam a hangokat, sőt több mint valószínű. Nagyot sóhajtottam, de még mielőtt teszteltem volna a testem, hogy mennyire tudok mozogni, vagy éppen mennyire nem, odaköszöntem az ismeretlennek. -Szia -lestem rá, majd óvatosan megmozgattam a végtagjaim. Akkor jöttem rá, hogy a jobb lábam fáj nagyon. Szisszentem miatta egyet, aztán lassan ülésbe tornáztam magam. Felhúztam a szakadt és piszkos farmerem szárát, csak akkor láttam, hogy egy apró műanyag darab állt a lábamba. De mondjuk az nem okozna ekkora fájdalmat, úgyhogy számoltam azzal, hogy mondjuk megrepedt a csontom, vagy ilyesmi. Kiszedtem a tárgyat a húsomból, de még mielőtt megint kivérzett volna, lehúztam a farmerom. Hátradőltem a padon egy sóhajtás közben. -Mi a neved? -fordultam a csaj felé. Lehet, hogy ő mentett meg, akkor viszont köszönettel tartozok neki. De még mielőtt válaszolhatott volna, megkerestem az összetört Lamborghinit a szememmel. Már magam elé képzeltem a haveromat, mikor meglátja az autót és előrántja a baltát, hogy levágjon. Amúgy teljesen jogos lenne, szerintem.
-Jézusom... -temettem az arcomat a tenyerembe. Már odanézni is szörnyű volt, mert rendesen összetört a sportkocsinak az eleje. Csak azt reméltem, hogy a rendőrség kártérítésre kötelezi azt a barmot, aki kihajtott elém, mert akkor annyira talán nem nyírnak ki engem sem, hiszen nem az én hibám volt. De még így is elég nagy esélyt láttam arra, hogy ez miatt ne szóljon hozzám egy szót se az autó tulajdonosa, miután veszekedtünk egy sort. |
Épp az utcákon lézengtem, semmit sem csinálva amikor egy balesetnek lehettem a közvetlen szemtanúja. Elsőre lefagytam és letisztáztam magamban az eseményeket. Az egyik autó szabálytalan volt. Összeütköztek, de úgy láttam hogy aki belement a másikba az jobban megjárta. Ráadásul a szabálytalankodó kiszállt az autóból és morgolódva a motorháztetőt babrálta. Megcsóváltam a fejem, és a másik autóhoz siettem. Megsajnáltam a srácot aki benne van és elhatároztam hogy segítek. Kiráncigáltam a kocsiból de nem voltam valami erős ezért kiabálni kezdtem hogy segítsen valaki. Egy hapsi odajött és a közeli padra letettük. Én megköszöntem, habár nem ismertem ezt a hapsit. Helyes pofija volt, én pedig gyöngéd arccal néztem. A rendőrség kijött és odajöttek hozzám is. Azt mondták mentőt kll hívni. Mondtam hogy nem nem nincs semmi komoly. Ha mégis akkor meg énis tudom hívni a szakikat... Leültem a fiúhoz és kisöpörtem egy tincset az arcából. Volt nálam egy üvegben víz. Lemostam a homlokáról a vért, majd megmostam az arcát és pofozgattam, majd megpróbáltam megitatni. Nem voltam jó az elsősegély nyújtásban, de egy rendőr végig figyelt és nem szólt bele, szóval véltem nem leet rossz amit itt művelek. Vártam, hátha magához tér, megköszöni és elmegy...vagy ami még jobb elkezd velem beszélgetni...stb. Mitöbb, örültem volna, mert nagyon rég volt társaságom, főleg srác, főleg ilyen helyes. Mellesleg baráti összeröffenés is rég volt, ezáltal pasizni sem tudtam volna ha akarok. Mellesleg rettentően nyílt vagyok és barátkozós, úgyhogy ara gondoltam hogy ismerkedhetnék is, de eddig nem vitt rá a lélek. Amikor mocorogni kezdett, izgatotan az arcához tettem a tenyerem és suttogni kezdtem.-Hahó-mosolyogtam mint a vadmalac és teljesen magamon kívül voltam. |
-Gyerünk baby -indítottam be a Lamborghini Aventadort, és erősen rátapostam a gázra, így a 6,5 literes, V12-es hosszmotor hangosan felbőgött. Bár nekem inkább egy kiscica dorombolására hasonlított... az én kiscicám. Nem ám, valójában sajnos nem az enyém. A haverom tulajdona, ugye az apja üzletember, szóval simán meg tudták venni a verdát, mert olyan rohadt gazdagok. Nekem csak kölcsönadta, hogy menjek egy kört a kb. 8 km hosszú egyenes szakaszon vele. Én meg jól tudok vezetni, szóval nem hagyhattam ki ezt az ajánlatot. Egyébként már arra is gondoltam, hogy tesztpilóta legyek. Csak ahhoz előbb jelentkeznem kéne egy képzésre. Majd teszek ez ügyben valamit.
Betettem sebességbe a fekete festésű lamborghinit, majd gyorsultam vele. Alig egy perc alatt elérte a 150 km/h-t, annyira húzott előre. Én meg csak nyomtam a gázt folyamatosan. Azt már szerintem mondanom sem kell, hogy teljesen a vezetőülésbe préselődtem. 180-nál egy kicsit tartottam a sebességet, és bekapcsoltam a CD lejátszót, hogy legyen már valami zene is. A We Own It kapcsolódott be. Toltam rá egy kis hangerőt és tovább gyorsítottam az autóval.
-One shot, everything rides on tonight
Even if I've got three strikes
I'mma go for it
This moment, we own it
And I'm not to be played with
Because it can get dangerous
See these people I ride with
This moment, we own it -Rappeltem el a refrént, miközben az utat néztem. A végén már elértem a 330 km/h-t, és annyira állati jó érzés volt olyan gyorsan száguldozni, hogy azon már vigyorognom kellett. Egyáltalán nem féltem, mert bíztam az autóba, de legfőképpen a saját képességeimben. Az egyenes szakasz végén már erősebben ráléptem a fékre majd visszaváltogattam. Eszem ágában sem volt összetörni az egyik kanyarban ezt a járgányt. Komolyan mondom, az életemet nem féltettem ennyire, mint a kocsit. Szóval miután normális határokon belül sikerült tartanom a sebességet, ráfordultam a városba visszavezető útra. Megeggyeztünk a haverommal, hogy hol találkozunk. A zene továbbra is bömbölt, csak éppen most a Syskey - Annok ment. Néhány perc vezetés után beértem a városba, betartva a sebességhatárokat. Egyébként ha már erről van szó, akkor elmondom, hogy egyáltalán nem érdekelt, hogy a 8 km-es száguldozásért megbüntetnek-e vagy sem. Ennyit megért az egész, mivel még az életben nem vezettem ilyen gyorsan. Nekem nincs is még saját autóm, mert ami volt azt összetörték, de egy G-Power BMW M6 -ra már gyűjtök.
Anchorage külső részein autózgattam még, mikor az egyik kereszteződésnél egy seggfej kihajtott elém, holott nekem lett volna elsőbbségem. A lehető legerősebben rátapostam a fékpedálra, de még így sem tudtam egészen megállni, és arra emlékszem, hogy összeütköztem a másik autóval. A többi valahogy kiesett... elsötétült. |
|
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
