|
Témaindító hozzászólás
|
2014.01.04. 23:14 - |
 |
[14-1]
Elmosolyodtam a mondatára, és lassan a sötétbarna egészen fekete szemébe néztem.
- Ja, hogy te most könyörögsz? Nem tudtam. – azért a csipkelődő stílusomról nem mondtam le. Lazán oldalra billentettem a fejem, és szélesen vigyorogva pillantottam rá.
- Na jó, ha ennyire akarod még maradhatok egy kicsit. – jelentettem ki és mint akinek hatalmas teher esett le a válláról visszaléptem az előszobájukból. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem kell sötétbe hazabarangolnom. Lazán beletúrtam a hajamba és aztán körbenéztem a házban még egyszer.
- Amúgy nagyon szép itt minden. Sokkal nagyobb mint az én lakásom. – jelentettem ki az elég egyértelmű tényt és visszahuppantam a fotelra. Elég könnyen ment ez a rábeszélés, hogy maradjak. De őszintén szólva reméltem, hogy nem kell sötétbe hazabarangolnom.
- De csak ha tényleg nem zavarok. – jegyeztem meg hátrafésülve egy vörös tincset az arcomból és a fiúra néztem várakozóan. El tudtam képzelni mennyi gondolat pöröghetett most a fejében. Talán el kéne terelni valamivel a figyelmét. Mondjuk elég éhes voltam, de inkább nem próbáltam felrobbantani a konyháját és elég kiszúrás lett volna, hogy egész nap dolgoztatom és még most is. |
 - Nem zavarsz - jelentettem ki, mikor láttam, hogy habozik. Én sem szívesen mászkálok mostmár esténként azzal a tudattal, hogy bármikor nekemronthatnak. Nem féltem, de azért nem valami kellemes egyfolytában résen lenni. Másrészt pedig szerettem volna, ha Millie itt marad. Százszor nyugodtabb lennék. Ha mégis úgy döntene, hogy elmegy, akkor pedig midenféleképpen hazakísérem, csak akkor viszont Rose-t hagyom egyedül. Sajnos nem tudok kettészakadni.
- Szerinted könyörögnék hogy maradj, ha zavarnál? - néztem rá és halványan elmosolyodtam. |
Túlságosan el voltam merülve a gondolataimba, így csak akkor eszméltem fel mikor meghallottam Adam lépteit. Vagyis először csak reménykedtem benne, hogy Adam az és nem abból az új falkából valaki. Millie te most komolyan félsz? Pirítottam magamra, mert egyébként sose voltam az a beszari kislány, de miután megtudtam, hogy gyilkosok járnak a környéken, már nem voltam annyira bátor. Meglepődtem a fiú mondatán, de valahogy meg is értettem.
- Nem akarok zavarni. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel és lassan az ajtó felé indultam. Odakint sötét van és gyilkosok járkálnak. Nem Millie, két perc alatt hazarohansz és sima ügy az egész. Ha valaki a lakásom előtt vár, hogy kivégezzen? Mégis miért pont engem akarnának kinyírni a jelentéktelen Millie Wakleringet? Próbáltam magamat nyugtatni, de az ördögi gondolataim csak nem akartak nyugodni. |
Egyértettem Rose tervével, és néztem, ahogy szépen lassan egyenletessé válik a légzése, és lecsukódnak a szemei. Felálltam, és megnyugtattam Milliet, csak csak elaludt. A homlokára téve a kezemet megállapítottam, hogy lázas. Óvatosan felemeltem a kanapéról és bevittem a szobájába. A lány segítségével megtettünk mindent amit tudtunk. Hálás voltam neki a segítségéért. Még pár pillanatig néztem a hugomat, majd halkan kiosontam és becsuktam magam mögött az ajtót. Visszamentem a konyhába és megdörzsöltem az arcomat. Láttam, hogy Millie indulni készül, ezért odaléptem hozzá. - Ne menj el - kérleltem. - Csak ha nagyon akarsz... - tettem hozzá, mert azért ha neki otthon jobb, mégsem tarthatom itt. |
Elég gyorsan pörgött az agyam és megnyugodtam mikor Rose ismertette a tervét. De az a csepp nyugalom olyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan megjelent, mikor Rose szemei lecsukódtak. Egyből közelebb ugrottam hozzá, és kérdőn Adamre néztem, aki aztán megnyugtatott, hogy lélegzik. Elaludt? Szegény nagyon ki lehet bukva, de nem csak ő, hanem Adam is. Lopva a fiúra pillantottam, próbáltam felmérni milyen állapotban lehet, de úgy tűnt, hogy nagyon aggódik a testvéréért. Elrendeztük Rose körül a dolgokat megmértük a lázát és vizes ruhákat raktunk a homlokára. Mikor Adam lefektette az ágyába odalent várakoztam. Időközben megakadt a szemem egy-két képen amin ők voltak. Hátrafésültem egy vörös tincset az arcomból mikor közelebb hajoltam az egyik asztalon helyet foglaló képhez de képtelen voltam lekötni magam, túlságosan forogtak a gondolataim. mi ez az egész? Miért jött ide egy új falka, vagyis miért pont ide? Vártam Adamre, gondoltam jobb ha most elbúcsuzok és lelépek, nem akartam még én is a terhére lenni. |
 Felhúztam a lábaimat magam elé és a fejemet nekitámasztottam a támlának. A csilláron nyugtattam a tekintetemet.
- Nem tudom - mondtam halkan. - Éppen ezért össze fogunk hívni egy gyűlést, ahol mindkét falka ott lesz - magyaráztam az úgy 2 perce kiötlött tervemet. - Beszélni fogok Sherryvel - jelentettem ki és megpróbáltam összeszedni magamat. - Szükség lesz az összes falkatagra. Nem tudjuk, mivel is állunk szemben - mondtam és a fáradtságtól szinte már remegni kezdtem. Abban a pillanatban leragadt a szemem és elaludtam. Később arra ébredtem fel, ahogy Adam cipel fel a lépcsőn, lefektet és vizes ruhát tesz a fejemre. - "Lázas vagy. Aludj vissza" - beszélt hozzám a homályos alak, nekem pedig újra lecsukódtak a szemeim. |
Döbbentem meredtem hol Rosera hol pedig Adamre.
- Nem éli meg a holnapot? – ismételtem meg lassan és szinte kirázott a hideg. Azért ez egy komoly fenyegetés, még így is, hogy nem is állok közvetlen a sráccal szembe. – Harcolni akarnak vagy csendben kivégezni mindenkit? – kérdeztem, de inkább csak költői kérdés volt, mert szerintem egyikünk sem tudta volna rá a választ. – Mi lesz a többiekkel? Nyugodtan járkálnak fel alá a városban, és ha pont belebotlanak valakibe az új betolakodókból? – talán életemben először törődtem másokkal. De hát mégis csak a családom része voltak, a falkám tagjai akikre bármikor számíthattam volna ha úgy adódik. – A Warriorbow? – kaptam fel a fejem a gondolatra. – Talán ők tudnak valamit. Tudom, hogy szigorúan védve az ellenség, de ők legalább nem akarnak láb alól eltenni minket. – Próbálkoztam, talán meg lehetne oldani ezt a helyzetet. Pár hét alatt kiraknánk őket a városból. Legalábbis én így képzeltem el, a gyakorlat már más kérdés. Ki tudja hányan vannak és milyen erősek. De aztán meg nem az enyéma végleges döntés, hanem az alfáé én is nagyrészt tőle vártam a megoldást, mint majd a többiek a falkából. |
Köszönésképp bólintottam Millie-nek. Nem zavart, hogy itt van, sőt. Valamilyen szinten még örültem is, hogy Adam végre nem valami kis k*rvával lődörög. Mikor leültünk a kanapéra gyorsan eldaráltam, hogy mi a fene is történt velem az emúlt másfél, 2 órában. Végig bólogattam, amikor Adam tulajdonképpen hangosan tisztázta magával a dolgokat.
- Egészen biztos, hogy ő volt - vettem lejjebb a hangerőmből. - Mikor nekiütköztem felnevetett... de ez inkább gonosz módon kinevetés volt - emlékeztem vissza és beleborzongtam. - Aztán közelebb lépett és megsimította az arcomat.. Azt mondta, "Hello, Rose" - nyeltem vissza egy újabb zokogást és kiszedtem az arcomba ragadt hajamat.
- Biztos nem átutazóba. Nathan, akivel összefutottam, idegességében az ordította a képembe, hogy idézem: "jólvan, fussál csak, és mondjad el nekik, hogy lehet lesz olyan is aki már a holnapot se éli meg" - idéztem fel magamban szóról szóra a mondatait. - Nem tudom.. lehet. Olyan állapotban voltam hogy még azt sem tudtam megállapítani, hogy ő fertőzött-e egyáltalán - nyúltam egy zsebkendőért. |
Már kicsi koromban sem tudtam csöndben megvárni a mese végét, túlságosan türelmetlen típus vagyok. Viszont Rose történetére nagyon figyeltem, és elkerekedett a szemem mikor kijelentette, hogy a bátyját látta. Nem értettem, és legelőször nekem is az jutott eszembe mint Adamnek. Egészen biztos, hogy ő volt? Bár gondolom felismeri a saját testvére arcát és hangját. A másik megdöbbenésem oka, a harmadik falka volt.
- De gondolom nem átutazóba jöttek. Komoly terveik vannak, ugye? – kérdeztem felélénkülve, és az eléggé kiborult lány arcát vizslattam. Ez az egész furcsa volt. Aznap mikor megjelenik a rég halottnak hitt bátyja, kiderül, hogy van egy harmadik falka.
- Gondolod, hogy a bátyádnak köze van az új falkához? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam, hogy nagyon tolakodónak tűnjek, de végül is a kíváncsi természetem is részt vett abban, hogy kémmé váltam. |
Erősen koncentráltam, próbáltam felfogni Rose mondatait. A végére teljesen leamortizálódtam. Az orrnyergemet fogva nekidőltem a kanapé támlájának.
- Oké. Tisztázzuk. Szóval az van, hogy lementél futni a mólóhoz ahol összetalálkoztál egy csávóval. Hamar kiderült róla, hogy vérfarkas és az is, hogy se a Thunderlanderbe sem pedig a Warriorbowba nem tartozik. Idegbajt kapott, mikor megtudtad hogy van egy harmadik falka és ott akartad hagyni, hogy szólj a többieknek. Kis híján a torkodnak ugrott. De aztán mégis ottmaradtál és miután lenyugodott elmentetek a Burger Kingbe - álltam meg egy levegővételre majd folytattam. - Aztán hazaindultál, de valaki követett. És az a valaki... szóval... egész biztos, hogy Kevin volt? - néztem a hugomra aki már valamivel higgadtabb volt, de a bátyánk nevére újból lesápadt. - "Egészen biztos" - kaptam válaszul. Hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, bár még mindig nem voltam képes felfogni ezt az egészet.
- Mondott valamit? |
Sosem voltam valami túl jó futó meg sportoló így természetes, hogy mire Adamék házához értünk már szúrt az oldalam és kapkodtam a levegőt. Éppen csak egy pillanatom volt hogy megnézzem a házat kívülről mert Adam egyből elkezdett dörömbölni az ajtón, amit egyébként tökre megértettem. Tehát csak annyit szűrtem e belőle, hogy szürke a fala és már kattant is a zár és kinyílt az ajtó. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mikor a kiborult Rose Adam karjaiba temette magát, de csak akkor jöttem rá hogy a srácnak tényleg vannak érzelmei. Ráadásul nem csak olyan felszínesek, mint eddig gondoltam. Lopva körbenéztem a házba és muszáj volt megállapítanom, hogy nagyon szép ház és nem is tudom megmondani hányszor nagyobb az én lakásomnál.
- Szia Rose. – köszöntem félénken ami egyébként nem szokásom. Már mint félénknek lenni. De hát Rose mégis csak az alfám ráadásul nem volt túl jó állapotba reméltem, hogy nem akad ki nagyon rám, hogy csak úgy megjelentem. Lassan beljebb léptem a házba és mikor Adam intett, hogy menjek oda hozzájuk én is letelepedtem az egyik meglepően kényelmes ülésre. Aggódva figyeltem a lányt és vártam, hogy elmesélje, hogy mi is történt. Nagyon úgy tűnt, hogy alaposan ráijesztettek. |
Lefelé igyekezve kis híján agyvérzést kaptam. Állítom, hogy még sohasem ment ilyen lassan lefelé ez a szar. Ujjaimmal a hajamba szántva szinte kilőttem magam a négy fal közül, mikor kinyílt az ajtó, meg sem állva a lépcsőig, ahol persze túl körülményesnek találtam lelépkedni, inkább nemes egyszerűséggel leugrottam a felső fokról. Bevártam Milliet. Szerencsére ismertem egy rövidebb utat, így arra indultam. Kifulladva értünk oda a házunkhoz. - Rose! - kibáltam, hogy engedjen be, közben pedig az adrenalintól és az idegességtől felpörögve körülnéztem. A zár kattanása zökkentett vissza, odakaptam a fejem a hangra és beviharzottam az ajtón. A hugom könnyes arcát látva rájöttem, hogy elég nagy a baj. Szorosan magamhoz öleltem, majd eltoltam és a szemeibe néztem. - Akkor most mondd el szépen lassan, hogy mi történt - kértem meg, miközben leültettem a kanapéra, és intettem Millienek is, hogy jöjjön. |
A sarkon befordulva szinte lyukat égetett egy tekintet a hátamba. Megfordultam, de nem volt ott senki. Aztán mégegyszer hátranéztem, és egy sötét alakot láttam beugrani az egyik mellékutcába. Hegyezni kezdtem a füleimet, tisztán hallottam, ahogy újra kilép a főútra. Azt is, hogy egyre közelebb ér. Több se kellett, lefordultam jobbra, és szaladni kezdtem. Az idegen is futni kezdett. Remek, másra sem vágytam hajnali kettőkor. Egyszer csak megszűnt a lépéseinek hangja, ezért sétába kapcsoltam. Óvatosan magam mögé pillantottam, de nem kellett volna. Éreztem, ahogy egy kemény testnek ütközöm. Felsikoltottam, és odakaptam a fejemet, mire kisebb szívinfarktust kaptam. Ott állt előttem a több éve halott bátyám. Épen és egészségesen. Nem hittem a szememnek. Felnevetett. Amolyan ördögi nevetés volt ez. Egy szót nem tudtam kinyögni. Valami arra késztetett, hogy rohanjak el, de nem bírtam. Közelebb lépett és megérintette az arcomat. - "Hello, Rose" - az ájulás határán voltam, mikor megszólalt. Hátrébb taszítva őt, homlokegyenest hazaszáguldottam. Levegőért kapkodva beestem az ajtón, és rázártam mind a négy zárat. A telefonomért nyúltam, és őrülten nyomkodni kezdtem a képernyőt.
- Adam! - szóltam bele lihegve, mikor felvette. - Haza kell jönnöd, akárhol is vagy! Most! - a sírás határán voltam. - Adam ne csináld! A k*rva életbe, láttam Kevint! - zokogtam a telefonba. Fél perces csend következett a vonal túlsó végén. - Adam? - szólongattam, de semmi. - "Mindjárt ott vagyok" - kaptam végre választ. |
|
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
