|
Témaindító hozzászólás
|
2013.10.04. 21:39 - |
 |
[26-7] [6-1]
Figyelmesen hallgattam Adam szavait és közben próbáltam nem tudomást venni arról, hogy milyen szép szeme van. Mikor befejezte csak bólintottam, amúgy sem szoktam szoláriumba járni ami egyébként látszik a tejfehér bőrömön. Megvártam míg letapassza aztán óvatosan ráhúztam a pólót. Egy ideig csendben ácsorogtam az ajtó előtt aztán eszembe jutott valami.
- Öhm.. na és mi a helyzet az átváltozással? Mi történik olyankor a tetoválásokkal? – kérdeztem a fiútól és tényleg kíváncsi voltam mivel ez a kis tollpihe volt az első ilyesféle minta a bőrömön. A megjegyzésére, nevetve pillantottam rá.
- Van egy olyan sejtésem, hogy le tudnám győzni, de rendben. – vontam meg a vállam. Végül is miért ne kísérhetne haza? Formálódott meg a kérdés a fejemben és aztán az üzlet előtt vártam meg Adamet a hűvös éjszakába. Szorosan sszefontam magam előtt a karomat, míg gondolom bezárta az üzlet ajtaját. |
 Odaléptem hozzá. - Lefóliázom, hogy ne tapadjon a ruhádba és hogy ne érje szennyeződés - mondtam, majd letéptem egy darabka fóliát. Vágtam négy csíknyi ragtapaszt és leragasztottam Millie tetkóját. - Ha hazaérsz, ezt szedd le és kend be vékonyan Bepanthennel. Naponta négyszer-ötször kend be. Vigyázz, hogy ne áztasd ki és az első két éjszakára ugyan így fedd le. Lehetőleg kerüld a szolit - hadartam el neki egy gyors tájékoztatást. Tekitetem követte az övét. Sötét volt kint, csak pár autó fénye látszódott. - Ha gondolod hazakísérhetlek... még a végén elvisz a csúnyabácsi - vigyorogtam rá. |
Kivettem a kezéből a pólót és aztán óvatosan bújtam vissza, vigyázva a friss tetkómra.
- Nem kell leragasztani vagy valami? – néztem fel a fiúra kérdőn és közben próbáltam nem észrevenni, ahogyan végignézett rajtam. Így is eléggé zavarban voltam az előbb történtek miatt, de szerencsére ezt a zavaromat valamennyire feloldotta az alkohol. Egy pillanatra kipillantottam az ablakon, egyenesen a borongós éjszakába. Az emberek már indultak haza, az utakról eltűntek az autók. Aztán a mélázásból visszafordítottam a fejem és újból a fiúra néztem. Az egyik várakozó fotelbe (ha az volt) ledobtam a cuccaim és oda is mentem volna, ha nem lett volna elég bizonytalan a járásom. Az előbbi mondatán rágódtam, és próbáltam átgondolni mit is jelenthet. Ritka pillanatok egyike mikor csendben voltam, babráltam az egyetlen karkötővel a kezemen, amit még kicsi koromban készítettem. Kézműves nap az árvaházban. Már akkor is imádtam festeni, és nagyon büszke voltam mikor megdicsértek. |
Elmosolyodtam, látva, hogy mennyire elveszítette az uralmát maga felett. Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarba lehet hozni. Ahogy azt sem, hogy kettőnket csak két centi választ majd el egymástól. Lefagyott a mosoly az arcomról mikor hátérbb lépett. - Lehet... - döntöttem én is oldalra a fejemet, tükörképet alkotva. - Nem biztos - akasztottam le a pólóját a vállamról, és felé nyújtottam. - Gyorsan vedd vissza, még a végén meggondolom magamat - vigyorodtam el és újból végignéztem rajta. |
Az, hogy a fiú a vállára tette a pólót rögtön megkönnyítette volna, hogy elvegyem onnan. De nem tettem. Miért nem? Talán azért mert élveztem a helyzetet, vagy csak elterelte a figyelme, hogy Adam egyenesen a szemembe nézett. Szinte elmerültem a majdnem fekete íriszeibe, és annyira kezdtem elveszíteni az irányítást amennyire azt csak lehet. Teljesen a fiúra voltam hagyatva, teljes mértékben az ő akarata volt rajtam. Ezt pedig nagyon nehéz beismernem, abban a pillanatban nem is ment túl könnyen.
- Amennyire… csak lehet. – válaszoltam a kérdésére bár közben egy kicsit elakadtam, mert pont akkor húzta végig az ujját az állkapcsomon. Mikor a tekintete ide-oda cikázott az ajkaim és a szemem között a fejemben rekordgyorsasággal pörögtek a gondolatok. Meg fog csókolni? Ne hülyülj már Millie egészen biztosan nem! De meg fog csókolni.
- Csak játszol velem. – mondtam ki végül az utolsó gondolatomat. De cseppet sem volt szemrehányó, sőt még el is mosolyodtam rajta és oldalra döntve a fejem, hátrébb léptem. |
- Óó, valóban? Biztos? - néztem rá sunyin egy féloldalas mosoly kíséretében. Láttam rajta, hogy eléggé zavarba jött. Nagyon édes volt. A kőszívű vadmacskából hirtelen egy vörös kiscica vált a karjaimban. Annyira kiszámítható.
Mivel a kezemből kezdett kifutni a vér, a pólóját a vállamra dobtam. - Mennyire is vagy türelmes? - vontam fel a szemöldökömet. Az immár szabad végtagommal a hajzuhatagába túrtam, majd az ujjaimat végighúztam az állkapcsán. Finoman megemeltem a fejét az állánál fogva, így arra lett kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. Tekintetem az övé és az ajkai között ingázott. Imádtam az idegrendszerével játszadozni. |
Idegesített, hogy nem válaszol a kérdésemre, mivel kizökkentett a szerepemből. A fülem mögé tűrtem egy rozsdavörös tincset mikor olyan áthatóan pillantott rám. Próbáltam kiolvasni a tekintetéből, hogy mit is gondolhat, de nem volt túl könnyű. Valószínűleg azért mert nem vagyok egy médium meg gondolatolvasó sem.
Mikor a keze végigfutott a derekamon, beleborzongtam az érintésébe. Ösztönösen léptem közelebb hozzá, noha nem akartam, hogy azt higgye megszerezhet magának. Annyira arra törekedtem, hogy ne áruljon el a szaporább légzésem, hogy meglepődtem a fiú következő tettén. Az ajkai mentén, pír futotta el az arcom és próbáltam nem akadozva levegőt venni. Ami egyébként eléggé nehéz volt. Nem tudom miért, de elmosolyodtam, a mondatára.
- Igen? Hát el nem tudod képzelni, hogy én mennyire türelmes ember vagyok. – hazudtam. Egyáltalán nem vagyok egy olyan ember aki sokáig tudna várni. De most egyszerűen élveztem, hogy a fiú a karjai között tart. Amikor ma felkeltett a kopogásával, fogalmam nem volt, hogy estére így fogunk kikötni. |
Nem válaszoltam a kérdésére. Inkább csak elvigyorodtam és olyan áthatóan néztem rá, amennyire csak tőlem telt. A pólóját még mindig a magasban lóbáltam. Valószínűleg rájött a hátsó szándékomra, ezért más eszközökhöz folyamodott. Bár, ugyan ott lyukadtunk ki, mivel pontosan azt tette amit el szerettem volna érni. Mikor a fülemhez hajolt, a szabad kezem a derekára csúszott és hirtelen - de egyáltalán nem erősen - közelebb húztam magamhoz. Olyan nyugodtnak tűnt, gondoltam felrázom egy kicsit. - Ugye tudod mit mondanak? - súgtam a fülébe én is. - Jó dolgok történnek azzal... - éppen hogy értintve a számmal az arcát, az ajkai széléig haladtam. Eltávolodtam tőle pár centit, majd újra az arcát súrolva kikötöttem a másik fülénél. - Jó dolgok történnek azzal, aki tud várni - mosolyodtam el. |
Felkaptam a fejem Adam mondatára és már éppen zavarba is jöttem volna, mikor rájöttem, hogy valószínűleg minden csajnak ezt mondja.
- Na, igen, és mit is szeretnél? – a nagy számnak köszönhetően, tettem fel a kérdést. Egy kicsit sem gondoltam át, egyszerűen csak kimondtam. De most már nem szívhattam vissza, elő kellett szednem minden bájamat és kacéran pillantottam a fiúra. A következő pillanatban viszont egy kicsit kibillentett a magabiztos szerepemből. Az nem volt benne a tervben, hogy nem adja oda a pólóm. Megpróbálhattam volna, felnyújtózni érte, de mivel Adam jó pár centivel magasabb nálam, más tervhez kellett folyamodnom. Csak azt még nem találtam ki, hogy mihez. Az agytekervényeim pedig egyre csak pörögtek, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Ha elkezdenék rajta csimpaszkodni, akkor teljesülne a kívánsága. Tudom, hogy mindent az alkoholra fogok, de a következő tettemért egészen biztosan ő volt a felelős! Hófehér tenyeremet lassan végigfutattam a fiú karján, fel a válláig aztán át a tarkóján. Ujjaimmal lassan a szénfekete hajába túrtam, és óvatosan beharaptam az ajkaim. A füléhez hajoltam és egészen lágyan súgtam bele.
- Adam. Én igazán szeretném azt a felsőt, a kezemben tudni. – Féltem a reakciójától? Egy apócskát, de ez a félelem inkább csak tűzbe hozott. |
Mikor megkapaszkodott bennem, én is megfogtam őt, hogy el ne essen. Nem szerettem volna ha itt összetöri magát nekem. Elégedett mosoly ült ki az arcomra, mikor megláttam rajta, hogy mennyire tetszett neki a tetoválás. - Már rég - legyintettem, de kiegészítette a mondandóját. - Ja, azt még nem - húztam el a számat fejet csóválva. Pedig most már tényleg ki kellene találnom valamit. De legalább addig is húzom Milliet. Elidőzött a tekintetem a derekán és egy kicsit feljebb is. A hangjára megráztam a fejemet. - Ja, hogy ezt? - emeltem a magasba a pólóját. - Hát... nem is tudom - vakartam meg a tarkómat a szabad kezemmel. - Próbáld meg elvenni - vigyorogtam rá. |
Megértettem a fiút, és nem ítéltem el. Nem igazán tudtam mit mondhatnék, ezért csak csendesen nézelődtem a boltba miközben vártam, hogy kész legyen. Hosszú percekig. Nagyon hosszú percekig. Szörnyen hosszú percekig. Már éppen megtörtem volna a csendet mikor a fiú hátradőlt. Óvatosan tápászkodtam fel a székből, mert eléggé húzódott még az a rész a bőrömön meg olyan furcsa érzés volt. A folytonos fekvéstől (meg az alkoholtól) elgémberedtek a lábaim, ezért óvatosan próbáltam megtenni az első lépést a tükör felé, hogy jobban megnézhessem. Félútnál egy pillanatra megkapaszkodtam Adam vállába is. Ahogy közelebb léptem alaposan szemügyre vettem a tejfehér bőrömön lévő fekete tollat. Szépen ívelt, kidolgozott rajz volt, egyből beleszerettem.
- Hű, köszönöm. – mosolyogtam a fiúra, aztán lassan leesett, hogy ezt nem ingyen csinálta. Vagyis igen, de még én is jövök neki valamivel. Valamivel. Ez így olyan rosszul hangzott és már borzasztó kíváncsi voltam, hogy mit talált ki.
- Na, és kitaláltad már, hogy mit szeretnél tőlem? – ez így kimondva elég furcsán hangzott. Szóval gyorsan módosítottam. – Tudod, a verseny miatt. – lassan beletúrtam a rozsdavörös hajamba, ami már teljesen megszáradt, viszont eléggé kócos volt. Közben a tükörben még mindig a tetoválásomat figyeltem, gyönyörködtem benne. Aztán kaptam észbe, hogy én éppenséggel melltartóba ácsorgok a fiú előtt és egyedül vagyunk az egész helyiségben. Ráadásul éjszaka van és mindketten ittunk. Rendben talán én egy kicsit többet, is mint kellett volna. Nagy valószínűséggel ezért kezdett velem forogni a szoba. Inkább visszasétáltam a székhez, és reméltem, hogy Adam nem veszi, észre mennyire nem egyenesen sétálok. Pont a srác mögött volt a pólóm és próbáltam elérni, de aztán feladtam és segítségkérően pillantottam rá.
- Odaadnád a felsőm? – Mintha valami rosszat csináltunk volna, és most öltözködnénk vissza. Millie! Jobban tennéd, ha nem gondolkodnál. Figyelmeztettem saját magam, és inkább hátratűrtem egy vöröses tincset a fülem mögé. |
Halványan elmosolyodtam. - Csak ő maradt nekem - mondtam magam elé bámulva. Még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Millievel valaha is ilyenről fogunk beszélgetni. Vagy hogy egyáltalán olyan lesz a kapcsolatunk, hogy megosszam ezt vele. Mi minden történik két nap alatt. - Persze. Senki sem tökéletes - válaszoltam a kérdésére. Ezzel én nagyon jól tisztában voltam, de azért még sem könnyű azzal a tudattal élni, hogy valakinek elvettem az életét. Még, ha baleset is volt. A hajamba túrtam és sóhajtottam egyet. Újból nekiláttam a tollpihének. Már majdnem kész volt. A következő negyed óra csendben telt, az agyam egyfolytában kattogott. Hol ezen, hol azon. Nemsokára készen is lettem. Elégedetten dőltem hátra a székemben és letettem a tollat. - Voilá - mosolyodtam el. |
Mikor Adam elkezdett beszélni, próbáltam a szemébe nézni, de úgy tűnt kerüli a pillantásom. Ezért inkább a falakon lógó képeket kezdtem figyelni miközben hallgattam. Kivételesen csendben maradtam, nem szóltam közbe, nem osztottam a véleményem. Csak némán újra a fiúra emeltem a tekintetem, valójában nem is tudtam mit mondhatnék. Miután befejezte hosszú percekig, csak gondolkodtam. Megölt egy embert. Ez volt az első gondolat, ami megragadt bennem, mégsem szörnyedtem el túlságosan. Hiszen hány vérfarkas van, aki már ölt embert? Rengeteg. Szerintem minden falkában van egy-kettő. A második gondolatom pedig az volt, hogy mennyire jó neki, hogy ott van neki a testvére.
- Igazán szerencsés vagy, hogy ilyen nővéred van. – csak ennyit jegyeztem meg. De bennem ezernél több válasz zengett. Még magamat is megleptem, amikor jött egy olyan gondolatom, hogy át kéne ölelnem. De nem vagyok egy érzelmes fajta, ezért inkább csak együttérzően mosolyogtam rá. Azt hittem az én múltam szomorú? Hogy egy borzalmas világban nőttem fel? Nem, nem így volt. A fiú sokkal többet szenvedett mint én, ő olyan valakiket vesztett el akiket szeretett. Én csak néhány embert, akikben reménykedtem, hogy egyszer a családjukba fogadnak.
- Egyébként meg mindenki követ el hibákat, ugye? – kérdeztem tőle egy óvatos mosoly kíséretében. Átérzem a fiú helyzetét és próbálom megvigasztalni? Mi a fene? Ez komolyan én vagyok? Alig ismertem magamra, de valahogy ezek után sokkal közelebb éreztem magamhoz Adamet. |
Két kézzel tartottam a tollat és babrálni kezdtem vele. Úgy nézhettem ki, mint egy kisfiú, aki rosszat tett és az anyukája éppen szidja. - Mondtam, hogy volt egy bátyám, aki meghalt - csuklott el a hangom a mondat végén. Megköszörültem a torkomat és újból nekikezdtem. - Teljesen sokkolt a hír, összeroppantam, mikor megtudtam. A szüleimet okoltam Kevin halála miatt, pedig ők tehettek róla a legkevésbé. Rossz társaságba keveredtem. Ritkán jártam haza, szinte minden éjszaka berúgtam. Drogoztam, balhékba keveredtem - minden egyes szó visítva kapaszkodott a hangszálaimon, egyszerűen alig akart kijönni. Annak, akivel nem történt ilyen, nehéz lehet elképzelni, beleélni magát a helyzetembe.
Bár ezek az esetek sajnos ma már szinte mindennaposak. Felerőszakoltam a tekintetemet Millie szemeibe.
- Embert is öltem - mondtam halkan. Igaz, nem mentség, de baleset volt. - Az egyik éjszaka balul sült el... - nem igazán szerettem volna részletezni ezt a dolgot, így is nehezemre esett visszaemlékezni ezekre.
- A szüleimnek persze több se kellett. Kitagadtak... Rose természetesen végig mellettem állt. Nagynehezen összeszedtem magamat és elköltöztünk. Itt találtunk lakást és munkát - zártam le a mondandómat. Igazából mostmár Millie volt az egyetlen a nővéremen kívül, aki megismerte a múltamat.
Bíztam benne, ezért is osztottam meg vele. Másrészt pedig reméltem, hogy nem ítél el a rég történtek miatt. |
Igazából nem nagyon szoktam sokáig egy helyben maradni. Kivéve mikor rajzolok, vagy írok, olyankor szinte oda vagyok ragasztva az asztalhoz. De most, hogy csak bámultam ki a fejemből és erősen koncentráltam, hogy ne ránduljak össze minden tűszúrásnál elég nehéz volt nyugton maradnom. Adam minden egyes szava, ami elterelte a figyelmemet a mehetnékemről, szinte megváltásként hatott rám. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a szék karfáján és erősen szuggeráltam a plafont. Annyira sokáig figyeltem, hogy már lassan kezdtem úgy érezni, hogy egyre közelebb jön, majd eltávolodik. Szinte egy karnyújtásnyira van aztán mikor már éppen úgy éreztem, hogy a fiú fejét eléri megint a normális helyére került. Pár perc múlva rájöttem, hogy ez nem amiatt volt, hogy túl sokáig néztem hanem, inkább mert túl sokat ittam. Inkább oldalra fordítottam a fejem mielőtt felkavarodott volna a gyomrom. Aztán meghallottam a fiú hangját és egyből lehunytam a szemeim. Igaza volt. Elsőnek tényleg terelni akartam a témát, de most már kíváncsivá tett és tényleg érdekelt a múltja. Érdekelt, hogy honnan jött, mit csinált eddig, hogyan keveredett ide, miért döntött úgy, hogy tetoválónak megy, mi a kedvenc színe, melyik filmet nézné meg szívesen. Egyszóval minden érdekelt, amit nem tudtam róla, ezt pedig nehéz volt beismernem. Eddig nem nagyon érdekeltek a körülöttem lévő emberek, az érzéseik vagy a gondolataik. De most majd meg vesztem, hogy nem tudtam a fiúról valamit.
- Engem tényleg érdekel. – válaszom rövid volt, de őszinte és közben elvesztem a fiú csokoládészínű íriszeibe. |
Felkaptam a fejemet a hangra. Millie nevetett. Ez is ritka számomra, ezért csodálkozó arccal néztem rá. Még jobban ledöbbentem, mikor észrevettem, hogy alig pár centire van tőlem. Elvigyorodtam és a tekintetem a szemei között villódzott. - Persze - mondtam olyan természetesen, mintha csak arról lett volna szó, hogy szoktam-e aludni. Továbbra is a tollpihe belsejével ügyködtem. Kétség nélkül feldobtak az előbb történtek, ezért csak mosolyogva, fejet csóválva rajzoltam tovább. A kérdésére felkaptam a fejemet, és rögtön eltűnt a jókedv az arcomról. Állkapcsom megfeszült és lassan fújtam ki a levegőt. Sohasem beszéltem még senkinek sem a múltamról. Talán épp azért, mert még máig fájnak a rég történtek sebhelyei, hiszen elveszítettem a bátyámat és rossz társaságba keveredtem. - Hosszú történet. Tényleg kiváncsi vagy rá, vagy mindegy, csak legyen valami téma? - hagytam abba a rajzolást és komoly arccal néztem rá. |
Felnevettem Adam mondatára, eszembe nem volt még egyszer beszólni neki ameddig a tű a kezében volt. Figyelmesen hallgattam, amit mondott, és még egyet kortyoltam az üvegből. Végül úgy döntöttem, inkább leteszem magam mellé, és az asztal felé nyúltam az üveggel együtt, ami egyébként nem volt jó ötlet. Mert ugyan a fiú pont akkor gurult el kicserélni azt az izét amivel a bőrömbe vájkál, egy kicsit megbillentem, és így muszáj volt rá támaszkodnom. Na, most a helyzet a következő volt. A whiskeys üveg az asztalon sértetlenül, én pedig egy szál fehérnemű felsőben hajolok át pár centivel a fiú felett.
- Szeretnél lekötözni, ugye? – vettem lejjebbre a hangerőmet aztán egy pár pillanatig csendesen a szemébe néztem, de végül csak elnevettem magam. Gyorsan hátrébb húzódtam és idétlenül mosolyogni kezdtem.
- Amúgy te hogyan keveredtél ebbe a városba? Gondolom nem itt születtél. – gyors tématerelés. Egyszerűen fantasztikus vagyok, az ilyen helyzetekbe. Ujjaimmal lassan dobolni kezdtem a kéz karfáján, majd felszisszentem a fájdalom miatt. |
Elmélyültem a tollpihe rajzolásában, a lány hangja zökkentett ki. Tekintetem végigfutott a formás alakján egészen fel a szemeibe. - Elég sokan. Felkapott a hely. Még egy ilyen beszólás és elintézem, hogy le akard majd szedetni - mondtam vigyorogva és visszapillantottam a munkámra. Odagurultam a székkel az egyik asztalhoz és tollat cseréltem. Visszacsusszantam a lányhoz és folytattam amit elkezdtem. - Ahhoz képest, hogy majdnem beájultál, igen - bólintottam tettetett elismeréssel az arcomon. - Hát volt már olyan, aki sírva fakadt vagy fognom kellett a kezét - emlékeztem vissza. Elkészültem a körvonallal, a belsejéhez fogtam neki. - Még nem, de lehetsz te az első, ha gondolod - ajánlottam fel egy szemtelen mosollyal a képemen. |
Amikor először hozzáért a bőrömhöz összerezzentem, reméltem nem veszi észre, hogy remeg a kezem ezért inkább belekapaszkodtam a szék oldalába. Nem volt olyan rossz, mint számítottam rá, de azért eléggé fájdalmas volt.
- Sokan jönnek tetováltatni ide? – kérdeztem, és közben összeszorítottam a fogaimat. Próbáltam elterelni a figyelmem a fájdalomról. – Mármint gondolom elég sokat készítettél már. Mármint tetkót. Tehát nem kell félnem, hogy csúnya lesz és pár év múlva le akarom majd szedetni? – pillantottam rá kérdőn, egy szemtelen mosollyal az arcomon. Elég kockázatos azzal viccelődni, aki éppen a bőrödet pingálja ki, valószínűleg az örök életedre. Figyeltem a kezét, és az arcát, ahogyan dolgozik, és még picit oldalra is billentettem a fejem, annyira elmerültem a srác kielemzésében.
- Jó ügyfél vagyok? Mármint azon kívül, hogy nem fizetek egy centet sem, elég jól bírom. Lefogadom, hogy nagyon sokan kezdték el rángatni a kezedet munka közben, hogy azonnal hagyd abba. – nem tudom miért, de egyre többet dumáltam felesleges dolgokról, ami egyébként nem szokásom. Még egyet kortyoltam a whiskeyből, és közben újra a fiúra pillantottam. – Volt, akit le kellett kötözni? – kérdeztem kíváncsian és közben újra megrándultam egy kicsit a fájdalomtól. |
[26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
