|
Témaindító hozzászólás
|
2013.10.01. 19:01 - |
 |
[10-1]
Megkönnyebbültem, ahogy átadtam a srácnak a táskámat. Általában makacs vagyok, és nem fogadok el segítséget, de ez most más. Most éppen egy törött lábbal fogok szarakodni legalább 4 hétig. Még jó, hogy nem emeletes házban lakom. - Én benne vagyok - vontam vállat Vinnire pillantva. Elcsíptünk egy taxit, amibe nehezen, de beszerencsétlenkedtem magamat. Elmondtam a címet és már el is indultunk a lakásom felé.
Folyt. Köv. Rosette Fulton & Adam Fulton lakása |
 Mikor végre kiértünk a kórházból a friss levegőre, fellélegeztem. Végre nem kellett azt a jellegzetes szagot szagolnom, és nem volt veszélyben a szabadságom -vele együtt a titkom.
Rose kérdésére újra ránéztem, de most összeráncolt homlokkal. Szó sincs arról, hogy haragudtam volna rá, egyszerűen tényleg szar volt látni ahogy szerencsétlenkedik azzal a szarral. -Add ide legalább a cuccodat -böktem a fejemmel a táskája (vagy táskái) felé és ha engedte akkor meg is szereztem tőle. Jó, azért nem vettem fel, de a kezemben fogtam. -Mi lenne ha hazakísérnélek? Fogunk egy taxit aztán kész.
/folyt. valahol |
Tuti, hogy ha felépülök, betüzelem ezt a szart. Mármint a mankót. Lassacskán kiértünk az épület elé. Végre, friss levegő, nem az a tipikus kórházszag. Ez volt az egyik oka, amiért utáltam ezt a helyet. A másik meg az, hogy ha itt kötsz ki, akkor már eleve valami baj történt. Legalábbis eddig én csak ezt tapasztaltam. Beletettem a táskámba a papírjaimat. Vinnie felé fordultam. - Na merre tovább, te kis 'szerencsétlen'? - vigyorogtam rá. |
Látszólag Roset is felvidította a történetem. Meg bírom érteni. Ehhez már tehetség kell, hogy valakinek a fejére essen egy tégla.
Szóval miután mindketten kinevettük magunkat, a lift is megérkezett és kiszálltunk. Elég rossz volt látni, ahogy a csaj szenved a mankóval. Hamar rendbe fog jönni ugyan, de akkor is... borzasztó.
-Drágám, üdv a szerencsétlenek közt -vigyorogtam, amint végigmesélte a saját történetét. Úgy látszik neki sem mennek jól a dolgok mostanában. |
Felszaladt a szemöldököm a homlokom tetejére. Belőlem is kitört a röhögés. - Nemár, ezt nem hiszem el - vigyorogtam miután kinevettem magamat. Már maga a srác nevetése ösztönzött arra, hogy vele együtt én is rákezdjek. - Jaaaaj, ne mondd - emeltem a tekintetem az égnek, vagyis inkább a lift plafonjának. Megszólalt a jelzés, az ajtók kinyitódtak én pedig kibicegtem a liftből mellettem Vinnievel. - Sípcsonttörés - helyesbítettem. - Bravúros volt... Kiöntöttem otthon a tejet a földre, nem figyeltem és elcsúsztam rajta, egyenesen seggreültem. Megpróbáltam felállni, de akkor meg előre estem, pont rá a dohányzóasztalra. Hogy mégis ennyitől hogy tört el a sípcsontom, azt ne kérdezd, mert fogalmam sincs - meséltem el tömören a történetet. Így elmesélve már inkább röhejesnek hangzott, mintsem viccesnek, de legalább a doki jót derült a szerencsétlenségemen. |
 A kérdésére lassan már nevetnem kellett. Ez az egész, ahogyan idekerültem, olyan képtelenség volt, de mégis megtörtént. -Hallod, a fejemre esett egy tégla -röhögtem el magam végül. -A nagy vonzerőmmel még azt is bevonzottam -komolyan meg kellett kapaszkodjak, mertannyira rámjött az 5 perc. Megmondom őszintén én akkor is így reagáltam volna, ha mással történik ugyanez.
-Na és te? -kérdeztem végül, mikor már sikerült valamennyire lenyugodnom. Végignéztem rajta, egyértelmű volt a problémája, de azért úgy illedelmességből mégis rá kellett kérdeznem. -Gondolom csonttörés, mi? Hogyan sikerült nyuszi? |
Mikor végre levánszorgott a lift és kinyíltak az ajtók, beszerencsétlenkedtem magamat a négy fal közé mankóstól, gipszestől. Azt hittem, hogy ott öregszek meg. Nagy meglepetésemre Vinnievel találtam szembe magamat, aki éppen lepisszegett. Gondoltam, hogy éppen szökésben van. Minden falkabeli gyorsan lép le az ilyen helyekről, nem is oktalanul. Van, aki be se jön. Nekem viszont muszáj volt, mivel nem szerettem volna, hogy a csontjaim a törött állapotukban kezdjenek el összeforrni. Törhettem volna el újra őket, ami nem éppen valami kellemes mulatság. Beálltam a srác mellé. - Gondoltam - vigyorodtam el. - Miért vagy itt? - néztem rá a mankómra támaszkodva. |
Nos, hogy miért kerültem ide? Annak egy nagyon egyszerű oka van. Mostanában szerencsétlen vagyok, de nagyon. Szóval mentem az utcán egy régi épület előtt és a fejemre esett egy tégla. Kiterültem mint egy perzsa szőnyeg, aztán gondolom jött értem a mentő, és itt ébredtem fel. Igaziból ha nem vérfarkas lennék, akkor súlyosabb lett volna a helyzet, de így meg se kottyant. Még mielőtt kiszúrták volna, hogy milyen hamar gyógyulok meg a stb. Úgy döntöttem lelécelek. Kihúzkodtam a kezemből az infúziót, meg minden egyebet amit rámkötöttek, aztán kiosontam a kórteremből. Lelifteztem, de útközben valaki megnyomta a hívógombot szóval megállt ez a kis szar. Miután nyíltak az ajtók Roset azonosítottam be. -Psszt! Itt se vagyok! -mondtam neki vigyorogva. |
A papírjaimmal a kezemben, egy mankóra támaszkodva bicegtem a kórház folyosóján. Állítom, ilyen módon se törte el még senki sem a lábát. Komolyan, még a doki is röhögött, mikor elmeséltem neki, hogy hogy is történt. Szerencsére a vérfarkasok gyorsabban gyógyulnak, ezért nem kell visszajönnöm. Nem mintha amúgy visszajönnék. Persze, csak az hiányozna, hogy az orvosok észrevegyék, hogy milyen gyorsan épültem fel. Viszont ehhez a mankózáshoz nem fogok egykönnyen hozzászokni. Sikeresen elértem az egyik lifthez, és megnyomtam a hívó gombot. |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
