|
Témaindító hozzászólás
|
2013.09.30. 19:01 - |
Lakók: Emilie Waklering; Gertrude Waker |
[58-39] [38-19] [18-1]
 Felvontam a szemöldökömet. Még fel se tette a kérdést, de már képek ezrei futottak át az agyamon, hogy mi is mutatna jól rajta, mi adná vissza igazán a személyiségét. Sok ember megfordul egy nap nálam, mind ugyan azzal a kérdéssel: "szerinted hozzám melyik illene?" Ennek ellenére Millie most feladta a leckét. Megvakartam a tarkómat és előre dőltem a kanapén. - Rajtad leginkább három fekete madarat tudnék elképzelni, a lapockádon - mondtam meg őszintén. A madarak a szabadság jelképei, ezért gondoltam erre. Még eszembe jutott egy másik ötlet is. - Vagy talán egy tollpihe a füled mögötti részen, vagy a csípőd felett picivel - mondtam. - Tagja vagyok Anchorage elsőszámú focicsapatjának - vontam meg a vállam. - Szóval velük. |
- Őszintén szólva mindig is akartam egy tetoválást. - jegyeztem meg, direkt kihangsúlyozva a mondatot. Hátha lesz olyan rendes, hogy felajánl nekem egyet csak úgy ajándékba, mint a falkatársának. – Mit gondolsz, mi illene hozzám? – soha de soha nem kérem ki az emberek véleményét. Ez a ritka alkalom csak annak köszönhető volt, hogy bíztam Adam szaktudásában, és hogy nem valami undorító csimpánzt vagy tudom is én mit akar majd rámpingálni. A kérdésem után felpillantottam rá zöld szemeimmel és beletúrtam a hajamba. Eközben pedig újra végigfutattam a szemem a fiú arccsontján, hogy majd élethűen tudjam visszaadni a művemen.
- Na és kivel szoktál focizni? – kérdeztem kíváncsian, csak, hogy szóval tarthassam, és közben elkezdtem egy finom árnyékolást felvinni a fiú mosolyára. |
Elmosolyodtam. Én belőle még azt is kinéztem volna, hogy kiáll az ablakba egy rajzzal és miközben oltogatja a járókelőket, addig alkot valami szépet. Sejtettem, hogy ilyesmi választ fogok kapni a kérdésemre. Nem látszik annak a focirajongó típusnak sem. Állítom, hogy szívesebben ül bent a házban és olvas valamit, mint hogy kimenjen egy focimeccsre. - Kis korom óta focizok - mondtam. - Igen... - töprengtem el. Akadt olyan, aki a gyerekei arcképét kérte, hogy a vállára tetováljam. Viszont az mégsem olyan, mint egy portré. Az emberi bőr sokkal másképp adja vissza a képet, főleg hogy egy idő után lehámlik, és a színek kifakulnak. |
Egy picit zavarba jöttem attól, hogy a fiú engem vizslatott. Újra megragadtam a grafitot és hajamat a fülem mögé tűrve kezdtem belemerülni a rajzolásba. A fiú kérdésére egy pillanatra elvigyorodtam, nyilván ennyire ostobának néz.
- Nem, kérlek szépen olyankor zenét hallgatok. – biccentettem az asztalon heverő zenelejátszó felé, ami most elhagyatottan pihent egy két félig elkezdett rajz tetején. Ezután újra az újabb művem felé fordultam és elkezdtem Adam finoman ívelt száját rajzolni.
- A focit? Nem, nem igazán. – ráztam meg a fejem. Nem mondanám lányos lánynak magam, akinek a vásárolgatás az éltetője. De a foci még így sem nyerte el a tetszésem. Sokkal inkább a regényeket és a fotózást részesítem előnyben, minthogy azokat az embereket bámuljam, akik egy labdát rugdosnak ide-oda.
- De gondolom te igen. Én inkább rajzolok, mint láthatod. Amúgy te is rajzolsz csak az emberek bőrére, nem?– böktem a papírra és egy újabb mosolyráncot rajzoltam Adam szeméhez. |
Egyfolytában Milliet néztem. Ahogy ő engem, úgy én is az ő vonásait vizslattam. Tekintetem végigfutott a vörös loboncán, ahogyan a vállára omlik, és néha-néha a füle mögé tűr egy-egy kósza tincset. Be kellett valljam, hogy nagyon szép lány. A hangja zökkentett ki. - Ilyen bókot se kaptam még - rántottam meg a vállam és hanyatt dőltem a fotelban. - És, ha egyedül vagy és rajzolsz, akkor magadban beszélsz? - ráncoltam a homlokomat és egész halványan elmosolyodtam. Gondolkodni kezdtem, hogy miről is beszéljünk. - Szereted a focit? - jutott eszembe egy kérdés. Nem éppen a legjobb téma egy lány számára, de vannak kivételek. Lehet, hogy ő is az. |
Rengetegszer rajzoltam már le embereket, akár emlékezetből is. De volt, hogy a képzeletembe megszületett alakot jelenítettem meg. Egy valamiben biztos voltam, hogy az összes sokkal könnyebb volt ennél az egynél. Akárhányszor felpillantottam, szembe találtam magam azokkal a sötét örvénylő és kíváncsiskodó szemekkel. Miután úgy tizedjére találtam szembe magam a fiú vigyorgó fejével, leraktam a ceruzát és két kézzel az asztalra könyökölve bámultam vissza rá.
- Nem vagy túl jó alany. – pislogtam rá borúsan, és aztán kinyújtóztattam a kezeim. Lepillantottam a rajzra. Alig tíz perce kezdhettem el ezért még alig volt meg belőle valamennyi. Ahogyan figyeltem a rajzot a szemem előtt megjelent a kiegészített változata. A pimaszul vigyorgó fiú arcától muszáj voltam felpillantani.
- Addig beszélj valamiről. Na, nem mintha kíváncsi lennék rád, csak utálok csendben rajzolni. – jelentettem ki, miközben óvatosan beharaptam a rózsaszínű ajkaimat. Lassan félrebillentettem a fejem, talán azt vártam, hogy ettől majd olyan részleteket is észreveszek a fiú arcán, amiket eddig nem. Személy szerint én nem szeretek magamról beszélni, de reméltem ezzel a fiú másképp van és így most hallgathatom a fecsegését miközben rajzolok, mert egyenlőre az önelégült mosolya eléggé idegesített ami helyet foglalt az arcán. |
- Nem hiszem hogy éjjel sokan mászkálnának az erdőben. Mellesleg velem még mázlid is volt. Nem ütöttelek le, nem erőszakoltalak meg, nem raboltalak ki... - gondolkodtam el, és jé, tényleg. Attól független, hogy mindkettőnknek bunkó a stílusa, még nem vagyok se pedofil, se szatír se semmi. Éreztem, hogy zavarba jött ahogy felhoztam ezt a féltékenyes témát. Láttam rajta. Le nem vettem róla a tekintetemet, folyton kerestem a kontaktust, de nem akart a szemembe nézni. Önelégülten elvigyorodtam, már majdnem körbeszaladt a fejemen. - Le bizony - csóváltam a fejemet még mindig vigyorogva, aztán abbahagytam végre. A hajamba túrtam. Nem igazán ment nekem ez a "na akkor most maradj ugyan abban a pózban, mozdulatlanul" dolog. |
- Sajnos a hajnali erdőben csak ilyen alakokat találok, mint te. De sokkal jobban kedvelem azokat az idétlen tini lányokat, akik azt hiszik övék a világ. Néha jól esik megvilágosítani őket. - jegyeztem meg megvonva a vállam. Lassan megfigyeltem minden apró kis vonását és muszáj volt megállapítanom, hogy nagyon jól néz ki, még ha ez nehezemre is esett beismerni. Sötét tincsei kiemelték az étcsokoládé íriszeit és majdnem fejbe vágtam magam mikor beismertem milyen szép a mosolya. Undorító vagy Millie. Mintha egy rossz nyálas romantikus filmben lennénk. nem te panaszkodtál az előbb a kamaszlányokra? Szidtam magam, de a fiú következő kérdésére még jobban zavarba jöttem és gyorsan lesütöttem a szemem. Próbáltam elbújni a rozsdaszínű sörényem mögé, nem túl sok sikerrel és mielőtt még jobban beéghettem volna, inkább dacosan felvetettem az amúgy is vörös arcomat és elmosolyodtam. Mert igaza volt a fiúnak? Nem. Legalábbis azt hiszem nem. Nem éreztem iránta semmit vagy mégis? Mielőtt jobban belebonyolódhattam volna ebbe a gondolatmenetbe alig láthatóan megráztam fejem.
- Ajajj. Lebuktam. – vigyorodtam el ironikusan, miközben beletúrtam a hajamba, hogy leplezzem enyhe érzelmi kibillenésemet. Azután a kezembe vettem a grafitot és inkább elkezdtem rajzolni. Észre sem vettem, de egészen elmerültem a rajzolásban, összevontam a szemöldököm a koncentrálásba és néhány pillanatonként felpillantottam a fiú arcára, de inkább kerültem a szemkontaktust. |
A kijelentésére felhúztam a szemöldököm. Óó, köszönöm Adam a finom kaját. Igen, szívesen Millie. Beszéltem meg magammal a dolgokat. - Mert kellett volna hogy járjak nálad? Ha be akarsz valakinek olvasni, elég ha hajnalok hajnalán kimész az erődbe - gondoltam vissza arra bizonyos hajnalra. - Ne hívd őket sehogy. Érdekes, hogy mindig ezzel jössz... Talán nem vagy... féltékeny? - vigyorodtam el. Tudom hogy hülyeség, de ezzel jó lesz majd cukkolni, ha legközelebb felhozza a témát. - Haha, akkor neked is jó vagyok mikor kaja kell - gondolkodtam hangosan. Átlagos testvérpár? Közel sem mondanám magunkat átlagosnak Rose-zal. Végre elkezdte a rajzolást. Hihetetlen egy lány. |
Mikor lenyelte a falatot egy pár pillanatig gyanúsan méregettem majd azután megnyugodva, lenyeltem egy falatot.
- Hmm, egész jó lennél rabszolgának. – jegyeztem meg ami Millie nyelvről átfordítva annyit jelent, hogy jól sikerült a kaja. De természetesen ezt soha nem mondanám ki. Mit hízelegjek még neki? Elég gyorsan megettem a kaját aztán, úgy ahogy a fiú tett letettem a tányért magam mellé, és lazán törökülésbe ültem a fotelba. Arra a kijelentésére, hogy nem tudta, hogy alszok csak hunyorogva rápillantottam egy elnyomott ásítás közben.
- Ebből látszik, hogy még nem jártál nálam. Csak délután négy és reggel hat között keress. De még akkor, se mert akkor általában vagy írok, vagy rajzolok, vagy az erdőben vagyok. Ünnepnapokon kiteszem a lábam a városba, de csak akkor, amikor már nagyon kedvem van beolvasni valakinek. – rántottam meg a vállamat és aztán kifésültem egy rozsdavörös tincset a szememből. Már éppen rá akartam parancsolni a szolgámra, hogy azonnal mosogasson el mikor a következő kijelentésére elkezdtem nevetni.
- Ja, bocsánat. Akkor hogy hívjam őket? A kis kalandjaid? Játszópajtásaid? – néztem rá kérdőn miközben még mindig vigyorogtam. Szórakoztatott a srác, hogy ennyire könnyedén veszi a dolgokat. Mintha nem is lenne fontos, hogy hány lánnyal lett volna együtt.
- Nem tudom, hogy bírnak elviselni ezek a lányok. – csóváltam meg a fejem és a konyhába mentem. Ami egyébként nem volt konyha, mert csak egy beugró rész volt tűzhellyel és hűtővel meg néhány szekrénnyel. Töltöttem magamnak egy pohár tejet és már éppen belekortyoltam volna, mikor meghallottam a fiú hangját. Mintha egy filmbéli jelenet lett volna, majdnem félrenyeltem a tejet. Na, ne már, hogy észrevette.
- Az csak egy átlagos testvérpár. – füllentettem szerintem eléggé hihetően, bár azt tudni kell rólam, hogy mindenki szerint szörnyen hazudok. Végül inkább eltereltem a srác figyelmét és az íróasztalhoz lépve elvettem egy lapot meg a kedvenc ceruzámat.
- Kizárólag fekete-fehérben rajzolok. – jelentettem ki miközben az állványra tettem a lapot és vízszintesre fektettem, hogy könnyebben hozzáférjek. Aztán a srácra bámultam, zöld íriszeimet végigfutattam a vonásain, hogy az emlékezetembe égjenek. |
Lenyeltem az első falatot, majd a másodikat, harmadikat... És csodák csodájára nem fulladtam meg, nem rogytam a földre köhögve, nem történt semmi. Csupán annyi, hogy elégedett lettem a főztömmel. Viszont nem lehet így enni, hogy kinézik a szádból. Már épp említeni akartam, mikor az orrom alá dugta a tányérját. Vettem az övéből is, hogy megnyugodjon. - Lehet, hogy utállak, de megölni nem ölnélek meg - mondtam. - Legalábbis saját házadban nem - tettem hozzá vigyorogva. Miután végeztem a kajával, letettem a tányért magam mellé. Azt azért nem várhatja el, hogy még el is fogok mosogatni. - Szerinted tudtam, hogy te még alszol? - néztem rá értetlenül. - Lefényképezni én is le tudom magam - mondtam. Portrét rajzolni magamról viszont már nem lenne olyan egyszerũ. Jó, én is tudtam egy s mást, mivel tetováló lennék, vagy mi. Sokszor kértek már olyat, hogy arcképet csináljak valamelyik testrészükre, de az kicsit más, mint ez. A megjegyzésére felszaladt a szemöldököm. - Nem igazán szoktam az egy éjszakás kalandjaimat 'barátnő' jelzővel illetni - böktem oda neki. - Azt mondtad, hogy rajzolsz, nem pedig azt hogy fényképezel. És ahogy elnézem, menni fog ez másodjára is - mutattam a falon lévő képre, ahol jómagam és Rose látható. Eléggé jó lett. |
Szúrós szemekkel néztem, ahogyan lenyeli az első falatot. Még mindig attól tartottam, rakott bele valami mérget, ezért inkább leültem a legközelebbi fotelba aztán odanyújtottam neki a tányéromat.
- Gyerünk, lássam, ahogyan az enyémből is eszel. – jó talán egy kicsikét beteges vagyok. Meg talán üldözési mániám van, de jobb félni, mint megijedni, nem, de bár? Ezek után sokkal nyugodtabban folytattam a reggelimet, de majdnem félrecsúszott a torkomon, amikor meghallottam mit mondott. Reggel lévén egy jó ideig pörgetni kellett az agyam mire eszembe jutott, hogy mit is ígértem neki tegnap… vagyis ma hajnalban. De aztán megnyugodtam, hogy semmi ’olyan’. Na, nem mintha bárkinek is ígérgetnék ’olyan’ dolgokat.
- Komolyan felébresztettél emiatt? – néztem rá fáradtan aztán megvontam a vállam. Nem volt olyan korán, de én ilyenkor még az igazak álmát alszom, hogy aztán akár másnap reggelig fent tudjak maradni. nekem már az számít furcsának, ha valaki este alszik.
- Mi lenne, ha csak lefényképeznélek? – kérdeztem vigyorogva, de aztán rájöttem mit érezne a gépem. – Nem inkább nem pazarlom szegény gépem memóriakártyáját. Majd kérek egyet valamelyik barátnődtől. Valamelyiknek csak kell, legyen. – tűnődtem el egy pillanatra piszkálódva. Hónapokig spóroltam arra a gépre és még dolgozni is elmentem. Mondjuk az körülbelül, az volt, hogy pénzt kaptam a munkatársaimra tett megjegyzésekért és közben néha napján árut is pakoltam. Szerencsére mielőtt kirúghattak volna összegyűlt a pénz és megvehettem a gépet. |
Már majdnem kész voltam a kajával, miközben Millie szövegét hallgattam. Felröhögtem a kérdésére. - Fáj, hogy ilyet feltételezel rólam - fordultam felé kölyökkutya szemekkel, de aztán megint elnevettem magam. Miután kész lettem átraktam egy-egy tányérba a kaját és Millie felé nyújtottam. - Én is eszek belőle, tehát ha mérgezett is lenne akkor veled együtt pusztulnék - néztem rá összevont szemöldökkel és ledobtam magam az egyik foteljába. - Amúgy meg ha nem teszel nekem meggondolatlan ígéreteket, akkor nem zörgetlek fel "hajnalok hajnalán" - mondtam és a számba vettem egy falatot. |
A felderítős kijelentésére összevontam a szemöldököm és mérgesen néztem rá.
- Csak, ne az én lakóhelyemet derítetted volna fel. – mondtam neki miközben, bezártam mögötte az ajtót. Arra a kijelentésére, hogy délután fél három csak megvontam a vállam.
- Tudod a művészeknek sok pihenés kell. Meg egyébként is, tudod egy nagyon nehéz napon voltam túl tegnap. El kellett viseljelek téged. Ez szörnyen fárasztó ám. – zártam le a dolgot aztán beletúrtam a hajamba, na, nem azért, hogy jobban fessek, hanem mert fáradt voltam és ezzel nyomtam el az ásításom miközben hátat fordítottam Adamnek. Reménykedtem, hogy nem veszi észre, hogy van egy képem, amin ő és Rose éppen átölelik egymást. Végül megnyugtattam magam, hogy Adam nem félmeztelenül pózol meg semmi ilyesmi egyszerűen csak megtartottam, mert a falkáról készült. (És mert nekem soha nem volt testvérem) Könnyedén helyett foglaltam a kanapén, a nappali közepén, mert ugye egyébként étkezőasztalom az nem volt és úgy bámultam a nem messze főzőcskéző Adamet. Elég egy abszurd helyzet volt.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar munkába is állsz. – ásítottam, miközben újra felpattantam és magamra vettem egy farmer sortot. Tényleg elcsodálkoztam, hogy ilyen könnyen megadta magát aztán lassan leesett.
- Ugye, meg akarsz mérgezni? – néztem rá, mint aki most leplezte le a gonosztevőt. Úgy döntöttem, jobb, ha közelről figyelem az eseményeket. Na, nem mintha olyan túl nagy szakács lennék. Szerintem Adam simán adhatna hozzá mérget, úgy hogy itt állok, mert szerintem észre se venném. |
Az ajtófélfán kezdtem dobolni a nekitámasztott lábammal és vártam, hogy végre beengedjen. Elvigyorodtam. - Rád is gyújthatom, ha szeretnéd - kiabáltam az ajtó mögül. Megállapítottam, hogy még aludt, én pedig felcsöngettem a legszebb álmaiból. Mindegy, ennyi igazán kijárt neki a tegnap történtek után. Kinyitotta az ajtót aztán rám is csapta. Felnevettem a káromkodására. Most először nevettem a társaságában. Milyen meglepő, hogy csak most először. - Ügyes kislány - dícsértem meg, mikor rájött, hogy nem épp az elnök áll előtte. Én, mint elnök. Nem is olyan rossz ötlet. Ejtett gondolkozásba a beszólása. Végignéztem rajta. Vörös lobonca kócos volt, mindössze egy kinyúlt pólót és/meg talán egy bugyit viselt. - Gondoltam felcsapok a vadász mellett felderítőnek is - túrtam a hajamba. Roppant kedvesen beljebb tessékelt a házába. Erre vártam már legalább negyed órája. Nekem is hunyorognom kellett, mikor felrántotta a sötétítőt. - Délután, fél 3 - néztem rá döbbenten. Reggel 8 óta fent vagyok. Úgylátszik, neki nem elég mindössze pár óra alvás. Neki minimum 15 kell. - Rabszolgának? - viszhangzottam. - Pontosan milyen rabszolgának is? - vontam össze a szemöldököm vigyorogva, de a reakcióját látva inkább bemenekültem a konyhába. Mert hogy én egy kicsit másmilyenre gondoltam. - Remélem ebből nem csinálunk rendszert - céloztam arra, hogy tegnap én vadásztam neki vacsorát, ma meg megint én főzök neki 'reggelit'. Fiú létemre eléggé jól tudtam főzni, amivel sokszor megdöbbentem a nőket. Serpenyő után kezdtem kutatni, majd pár pillanat múlva meg is találtam. - Szereted az omlettet? - igazándiból nem nagyon érdekelt. Én szeretem, tehát erről ennyit, ezt fogjuk megenni. |
Miután hazaértem, egyenesen bele is zuhantam az ágyamba, rám fért már az alvás, mert szinte már egy napja egy szemhunyásnyit sem pihentem. Azonnal álomba szenderültem és furábbnál furább képek kezdtek gyötörni. Én, ahogyan egy szikla peremen állok, én, ahogyan hirtelen szárnyat növesztek és átrepülök egy szakadék felett, aztán ahogyan a szakadék másik oldalán egy tigris vicsorít rám. De szokásos, morgó hangja helyett valami egészen furcsa ismerős hang szólalt meg. Sőt nagyon ismerős. Ám mielőtt rájöhettem volna, hogy az a csengő hangja már a szemeim ki is pattantak. A sötétítő le volt húzva így pedig fogalmam nem volt, hogy hány óra lehet csak a második csöngetésre vettem erőt magamon, hogy feltápászkodjak.
- Ajánlom, hogy legalább égjen a ház, vagy vészhelyzet legyen. – morgolódtam elég hangosan. Este már átöltöztem, mert azért mégis csak az erdőben fetrengtem a pizsamámban. Így most egy kinyúlt pólóban voltam, amit hálóingnek használtam meg bugyiban. A vörösesbarna szinte rozsdaszínű hajam kócosan terült szét a vállamon, meg sem próbáltam tükörbe nézni, az majd jöhet az után, hogy leütöttem ezt a vadbarmot, aki egyfolytában csönget. Dühösen kitrappoltam az ajtóig aztán valahogy sikerült kinyitnom félálomban és felrántottam az ajtót. A fény olyan erősen tört be a szobámba, hogy abban a pillanatban be is csaptam és hunyorogva próbáltam meggyőződni róla, hogy nem vakultam meg teljesen. Aztán az ajtón keresztül, kezdtem szidni az illetőt és kedves szavakkal illettem. Másodjára csak lassan nyitottam ki az ajtót és zöld szemeimmel hunyorogva próbáltam kivenni az előttem álló alakját.
- Ha nem akarsz a sürgősségire kerülni minimum az elnök legyél. – nyitottam ki teljesen a szemeimet, aztán legszívesebben még egyszer rácsaptam volna az ajtót, de helyette csak megállapítottam.
- Te nem az elnök vagy, Adam. Két lehetőséged van, elhúzni innen vagy elhúzni innen. - néztem rá morcosan. Egyszerűen ki tudnám nyírnia azokat az embereket akik, felkeltenek hajnalok hajnalán. Na, jó nem volt hajnal, de a valódi idővel nem voltam tisztába. Valószínűleg délután felé járhatott, mert a srác meglehetősen kipihentnek tűnt és szokásos sztárkinézetével szinte még jobban ragyogott. Elhúztam a számat, ha arra gondoltam milyen zombisan nézhetek ki, most de nem nagyon érdekelt.
- Mit akarsz itt? Egyáltalán honnan tudok, hogy itt lakok? – kérdeztem tőle összehúzva a tökéletesen ívelt szemöldökömet és aztán kinyitottam az ajtót.
- Na, jó gyere be. Nem akarom hallgatni a szomszéd nő pletykálkodását miután meglátta, hogy egy ilyen förtelmes alakkal állok össze. – már a reggeli csipkelődés is jól ment nekem, ez kétségtelen. Szerencsére nem volt túl nagy kupi, mert pár napja tartottam nagytakarítást. A falakon fényképek a falkáról, a hatalmas matracon, ami egyébként közvetlenül az íróasztal mellett állt a ’nappali’ közepén meg volt csavarodva a takaróm, látszott, hogy most keltem fel. Az íróasztalon és a földön egy két elkezdett vagy éppen befejezett rajz hevert. Az írógépben pedig egy papír volt, pontosan egy mondat közepén tartottam.
- Most nem kérdezem, meg mit kérsz, mert ugyse kapsz semmit. – vigyorogtam rá kedvesen, aztán előhalásztam néhány ruhadarabot a dobozokból, amik a matracom végében hevertek. Már vagy két éve élek itt mégis minden cuccomat dobozokba tárolom. Teljesen praktikus, úgysincs túl sok ruhám. Van egy doboz a tiszta ruháknak meg egy a szennyesnek. Most, hogy a srác mögött becsuktam az ajtót, újra teljes sötétség borult a szobára.
- Várj egy pillanatot. – mormogtam aztán rántottam egyet a sötétítőn és máris beáramlott egy kis fény a szobába.
- Na, miután így felvertél hajnalok hajnalán, most már akár le is léphetsz. Bár úgyis gondoltam rá, hogy megtartalak rabszolgának így inkább csinálj nekem valami reggelit. – dünnyögtem miközben ledobtam magam az ütött-kopott kanapéra. Lehet, hogy kicsit bunkóság másnak parancsolgatni a saját lakásomban? Hát ez van. Akkor bunkó vagyok. |
Vadász mellett még felderítőnek is elmennék, mivel nem volt egyszerű kideríteni, hogy Millie hol lakik, és Anchorage pedig hatalmas. Felbaktattam a másodikra, és az ajtókat páztásztam. Emelie Waklering pillantottam meg a fára írva és becsengettem. Remélem, már nem alszik, mert ha nem enged be, akkor tuti szétkarmolom az ajtaját. Nem mentek ám ki a fejemből a múlt éjszaka történései. Millie jön nekem egy portréval, amit most be is hajtok rajta. Az ajtófélfának dőlve kényelmesen vártam, hogy ajtót nyisson. |
Lakók: Emilie Waklering; Gertrude Waker |
[58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
